galéria megtekintése

A politizálás monopóliuma

8 komment


Lakner Zoltán

Nem telik el nap anélkül, hogy szűkebb-tágabb ellenzéki körökben ne szólna bús dal a bénító apátiáról. Joggal: a mai Magyarországon a társadalmi és politikai viszonyokkal való elégedetlenség elsősorban pusztító passzivitást szül. A cselekvés meg gyakran az országból való távozás nehéz döntésében áll, ami az egyéni élet szintjén persze teljesen érthető.

A passzivitás e sivatagában mégis időről időre felbukkannak kis túlzással magányos hősnek nevezhető szereplők, akik reményt keltenek. Sándor Mária, a több száz tiltakozó orvos, a panaszaikat szakszerű rendben megfogalmazó miskolci pedagógusok s mások olyan súlyos problémákra világítanak rá, amelyek mindannyiunk jó- vagy rosszlétét befolyásolják.

Nem az kelt feltűnést, hogy elmondják, milyen állapotok uralkodnak az iskolák vagy a kórházak falai között. Ezt nagyjából tudjuk, bár néhány újabb részlet mindig mellbevágó. A felszólalás ténye, a tiltakozás bátorsága, ami olyan, mint egy-egy tiszta hang a szünetmentes kormányzati győzelmi propaganda sűrű, süketítő zajában. A személyes rizikó az egyik tényező, ami e tiltakozó akciók hitelességét adja.

 

A hitelesség másik forrása a pártmentesség, amire az érintettek a legnagyobb gondossággal ügyelnek is. A civil-szakmai tiltakozók azt juttatják így kifejezésre, hogy nem hatalmi vágytól vezetve lépnek színre. A „létező ellenzékkel" nem azonosak, és az együttműködést sem keresik vele. Amikor az ellenzéki pártok megpróbálnak egy induló szakmai-civil tiltakozási hullámra felcsatlakozni, ami amúgy a dolguk, akkor többnyire rövid úton a tudtukra adják: nem sütögethetik itt a pecsenyéjüket azok az ötlettelen, elkopott pártok, amelyek maguk is a bajok okai. Eszükbe se jusson rátelepedni a sokat kockáztató civilekre.
A kormány is azonnal a pártokra mutogat, ahogy feltűnik egy politikus a pártokon kívülről eredő tiltakozások közelében. Egy akció pártosnak vagy politikainak minősítése a hitelrontással azonos.

Mindez érthető, meggyőző érvekkel magyarázható. Ám az ellenzéki pártok szinte teljes kiszorulása a tiltakozás arénájából azt is maga után vonja, hogy politikai ügyekben egyedül a kormány marad illetékes. A kormány afféle természeti adottságként tűnik fel. Hozzá lehet fordulni, tőle lehet várni, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ahelyett, hogy a kormány leváltásától várnák ezt a kritikusok.

Természetesen a civileken nem lehet számon kérni az ellenzéki pártok sokrétű gyengeségét. A bátor és önfeláldozó tiltakozók hibáztathatók a legkevésbé azért is, hogy szűkek a tiltakozások körei egy-egy szakterületen belül, s hogy a különféle tiltakozások gyakran vonják meg határaikat az egyes szaktémák problémáinál. Az egyes szakmák tiltakozói rendszerint kerülik a kapcsolatot más, nagyon is hasonló gondokkal küszködő foglalkozási csoportokkal, mert az összehangolt aktivitás már „politizálás" lenne.

Végső soron az ellenzéki pártok a közvélekedés szerint alkalmatlanok arra, hogy a kormányzás jogáért folytatott verseny dimenziójába emeljék a fel-feltörő elégedetlenséget. A tiltakozó csoportok meg nem tudják, netán nem is akarják magukat politikai mozgalomként megszervezni. A politikamentessége miatt hiteles, széttagolt szakmai-civil tiltakozók és a hiteltelennek tartott, szintén széttagolt ellenzéki pártok állnak szemben a politizálást, mint olyat monopolizáló kormánypárttal.

Ez az Orbán-rendszer tartós fennmaradásának képlete.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.