A Népszabadság nem tartozik azon orgánumok közé, amelyek rokonszenvvel kísérték volna a bővítési beruházást vezénylő projektcégtől a minap menesztett Nagy Sándor több évtizedes paksi pályafutását. Mi már akkor elveszítettük a fonalat, amikor Petz Ernőt a Horn-kormány eltávolította az atomerőmű éléről, és azóta egyik politikai kinevezett sem kapott a laptól kitüntető figyelmet, bár ebből a szempontból kétségkívül az outsider Kocsis István és Baji Csaba volt a mélypont: hozzájuk képest a szakmabeli Nagy Sándor fokról fokra lépegető karrierjében nem sok kifogásolnivaló akadt.
Igaz, el tudnánk képzelni olyan világot is, ahol egy nukleáris létesítményben nem kell feltétlenül vezetőket cserélni kormányváltás idején. Egyszóval nem vagyunk elfogultak Nagy irányában, azt viszont egészen elképesztőnek tartjuk, ahogyan az Orbán-kormány elbánt vele. Nagy Sándor Orbán Viktor első országlása idején lett vezérigazgató Pakson, és súlyosabb kifogás nem merült fel a munkájával kapcsolatban. Akkor is lojális maradt, amikor 2001-ben át kellett adnia a székét Simicska emberének, amit aztán 2010-ben értékeltek is.
A nagy fideszes visszatérés után mélyen beépült a Baji Csaba vezette MVM-be, és azon sem csodálkozott senki, hogy 2012-ben rábízták a Paks 2. projektet: ért hozzá, megbízható, az oroszokkal is jól kijön – nyilvánvaló volt, hogy ő az az ember, aki majd az új atomerőmű éléről megy nyugdíjba, ha addig a politikai hátország kitart mögötte. Hogy Nagy Sándor királysága ilyen hamar véget ér, azt nemcsak ő nem sejtette, hanem (néhány beavatottat leszámítva) senki más sem – hirtelen távozása nem is értelmezhető másként, mint az Orbán–Simicska-háború kontextusában.
