Sokfelé léteztek erőszakkal westernizáló rendszerek. Többnyire persze diktatúrák, mint Kemal Atatürk rendszere Törökországban. Esetenként ez a felvilágosító erőszak egyébként nem állt messze az államszocialista próbálkozásoktól sem. A 80-as években Bulgáriában, a Rodopében például nem engedték felszállni a helyi buszra azokat a nőket, akik széles keleties, „muszlim” nadrágokban igyekeztek a hegyekből a városba.
1989 után ilyesmi nálunk nem volt, de számtalan vitát vágtak el azzal, hogy ez „Nyugaton nem így van”, tehát mi sem csinálhatjuk másként. Minek itt okoskodni?
Ez szűnt meg fokozatosan. Ennek van néhány éve vége.
A nyugati szakértőknek kétségtelenül jólesett a helyiek törleszkedése, s időnként kezdték magukat valóban Nagy Fehér Főnöknek érezni. 1989 után a helyi tudás, az addigi tapasztalat leértékelődött. Kit érdekel, ki mihez szokott hozzá, itt az új világ. Aki gyorsabban tanul, gyorsabban boldogul. És ezt csak nagyon kevesen hitték önfeladásnak.
De hát az ilyen hitek nem élnek túl sokáig. Tíz-tizenöt évig tán, azután vége. A sok tekintetben sikeresebb cseheknél, lengyeleknél is, nem csak itt, ahol azért sokan voltak, akiknek az új rend nem hozott igazi áttörést.
A morgás Brüsszelre itthon reakció volt a kormánypropagandára is. Az embereknek maguktól nincs véleményük az európai apparátusokról, hiszen nem is érintkeznek velük. És az unió ugyan ígért fejlődést, modernizációt, de nem hirdette magát Kánaánként. Ezt csak a közép-európai politikai elitek tették. De persze az EU minden megszerezhető forrása és kínálkozó lehetősége ellenére sem a földi paradicsom. A csalódás természetes. A posztszovjet világban egyébként ebben a minőségében Brüsszel soha nem létezett, csak az amerikaiak. Akiket kezdetben mint a megszemélyesített Nyugatot imádtak, irigyelték, akarták másolni. S akiket persze, a kormánypropaganda hatására, most valóban nagyon sokan őszintén utálnak. Főleg olyanok, akik élő „nyugatit” sohasem láttak.
Az EU támogatottsága mindenütt lecsökkent vagy alacsonyabb szinteken ingadozik. 2015 tavaszán az Eurobarometer (az EU által megrendelt rendszeres felvételsorozat) szerint európai átlagban az unió képe 41%-ban pozitív, 38%-ban semleges és 19%-ban negatív volt. A magyar adatok egy árnyalattal szebbek (43% a pozitív képek aránya). De az újaknak az EU eddig is jobban tetszett. A tíz évvel ezelőttiekhez képest azonban radikálisan romlott az EU megítélése. Nálunk most a megkérdezettek 40%-a állítja, hogy bízik Európában. Ez az arány a franciáknál és az olaszoknál 36%, az osztrákoknál 32%. Ugyanakkor az EU és a jólét csak szerény mértékben kapcsolódik össze. A magyarok 15%-a számára jelenti az EU a jólétet, 18%-ának a demokráciát és 41% számára az utazás, a munka, a tanulás szabadságát. Ez a három metszet a cseheknél 16–21–46%, a románoknál 22–27–60%, a lengyeleknél 12–1–50%. Ezek a számok önmagukban leginkább az ilyen kérdések generálta közép-európai őszintetlenségeket jelzik. De azért figyelemre méltó, hogy az unió kevesebb magyarnak jelenti a demokráciát és a szabad mozgást.
Mindebből következően az új politikai Nyugat-képben keverednek a friss állami médiaképek és különféle napi csalódások a boldogulás lehetőségeiben, s végül magában a rendszerváltásban is. Egymást erősíti a kiábrándulás lent és a hisztéria fent, amikor rájönnek, hogy az új világban mozgástereik korlátozottak. Bár legalább 1945 óta a Nyugat itt egyszerre jelentett gazdagságot, erőt és később sokak számára szabadságot is. De mintha a gazdagság nélkül a másik kettő sem lett volna annyira népszerű. A Nyugat, végül is utolsó változatában, összerendezett hidegháborús vízió volt, amely azóta már Washingtonra, Brüsszelre, Berlinre bomlott szét. De a jólét keleti álmaként nem osztódott, viszont nem is közeledett felénk. Erről az álom-Nyugatról levált, kritizálhatóvá és elutasíthatóvá vált a politikai Nyugat. Persze egy magát kudarcosnak érző régióban másmilyennek látszik a gazdasági-szociális siker Nyugata is.
Polgáremberek, progresszisták és nemzetiek – szinte egyformán – már nem azzal büszkélkednek egymásnak, hogy milyen házban laknak, milyen autójuk van, hol nyaralnak. Ez még a 90-es években számított, ma már nem. Az emberek megtanultak takarékoskodni. De a társadalomban középen ma már az a menő, aki a gyerekeit külföldön taníttatja. S a legmenőbbek gyermekei kint is maradtak, Nyugaton boldogulnak. Hallgatom a beszámolókat, az enyémek már ott dolgoznak, az unokáim már francia, német óvodába járnak. Nagyszerű, ez Európa, vághatjuk rá. Csak az az érdekes, hogy a 2000-es évek elején ez még másként volt. Míg ez volt a siker az orosz, ukrán, román családokban, a magyar középosztály meg inkább otthon szeretett volna boldogulni. Tanulni lehetett külföldön, de ha tudtak, a gyereknek későbbre itthon néztek ki valamit. Ma ebben valóban hasonultunk keleti szomszédainkhoz. Mi sem, ők sem hisznek semmiben – ami itthon.
