galéria megtekintése

A nyaktörés lehetőségei

11 komment

Zolnay János

A kormány a nyakát törhetné a pedagógusok tiltakozása miatt, ha a tiltakozások a közoktatás lényegi problémáira irányulnának. Ha a tiltakozók megfogalmazzák, hogy az iskolarendszer államosítása és a normatív finanszírozás megszüntetése nem oktatásigazgatási vagy finanszírozási modellváltás, hanem a középfokú oktatás expanzióját hajtó motor kikapcsolása és az 1991-ben felszámolt keretszámrendszer visszaállítása.

A látványos középfokú expanzió, a középiskolában továbbtanulók és érettségizők arányának jelentős növekedése (az érintett korosztályok létszámának csökkenése mellett) abból adódott, hogy a szülők végre érvényesíthették gyerekeikkel kapcsolatos iskoláztatási ambícióikat – a mesterséges alulképzés és a munkaügy vezérelte szakképzés szocialista évtizedei után. Ennek alapfelté­tele volt az önkormányzati iskolafenntartás, a normatív finanszírozás, illetve a társfinanszírozás. Az önkormányzatok ugyanis így politikailag és anyagilag is érdekeltek voltak a kapacitások bővítésében – ugyanakkor a társfinanszírozás ésszerű pénzfelhasználásra is szorította őket.

A normatív finanszírozás azonban mind a fenntartókat, mind az iskolaigazgatókat a kapacitások minél teljesebb kihasználására ösztönözte, hiszen ezzel csökkentek a fajlagos költségek. Ez az expanzió nagyon jelentős pótlólagos esélyeket teremtett az alacsony státuszú diákok számára is. A folyamatot a kormány a normatívák révén közvetetten volt képes szabályozni. Az államosítás és a normatív finanszírozás felszámolása révén megszűnt a fenntartói érdekeltség a kapacitások esélyteremtő kihasználásában és bővítésében. Ismét a kormány határozza meg közvetlenül, számszerűen, hogy az általános iskolát végzettek közül hányan milyen intézménytípusban folytathatják tanulmányaikat.

 

A keretszám-gazdálkodás óhatatlanul a munkaügyi érdekcsoportok kényének szolgáltatja ki a diákokat, és felszámolja az iskola- és a pályaválasztás szabadságát. A kormány már az első közoktatási „reformkoncepció" bejelentésekor közölte, hogy a nyolcvanas évek továbbtanulási arányait akarja helyreállítani, harminc-negyven százalékkal csökkentve a középiskolai keretszámokat és ezen belül még brutálisabban a gimnáziumokét. A gimnáziumokban a hátrányos ­helyzetű ta­nulók aránya kilenc százalék, a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya egy százalék volt 2010-ben, a szakközépiskolákban pedig 14, illetve három százalék. Ha csak 15 százalékkal csökkentik a középiskolai férőhelyeket, az is elég ahhoz, hogy kisöpörjék onnan a szegények és az ­alsó középrétegek gyerekeit.

Marabu
Marabu

A kormány a nyakát törhetné a pedagógusok tiltakozása miatt, ha a tiltakozók megfogalmaznák, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekkel ellentétben ma már sehol sincsenek azok az ágazatok, amelyek tömegesen képesek lennének felszívni az írni, olvasni, számolni alig tudó, bonyolultabb instrukciókat meg nem értő, idegen nyelveket pláne nem értő, szoftvereket használni nem tudó munkavállalókat. A szakiskolai képzést gyakorlatilag megfosztották a közismereti tárgyaktól. A diá­kok már az első évben szakmát tanulnak, míg korábban az első két évben hasonló közismereti képzés folyt mindenhol. Most, ha váltani akarnak, évet vesztenek. A képzetlenek munkapiaci esélyei pedig Magyarországon kirívóan rosszak, sokkal rosszabbak, mint Nyugat-Európában, a mediterrán országokban vagy akár Romániában. Ennek oka az alapkészségek valóságos vagy vélelmezett hiánya. Racionális érvekkel tehát aligha lehet megmagyarázni a gimnáziumok elleni hajszát, a szakközépiskola visszafejlesztését és a szakiskolai képzés megfosztását a közismereti tárgyaktól. Egyetlen magyarázat létezhet: drasztikusan kirekesztő társadalompolitika, a társadalmi különbségek kasztszerűvé merevítésének és a mobilitási csatornák elzárásának szándéka.

A kormány a nyakát törhetné a ­pedagógusok tiltakozása miatt, ha a tiltakozók megfogalmaznák, hogy mit jelent a tankötelezettség felső korhatárának csökkentése, mit jelent, hogy minden további nélkül bárki kizárható még a legrosszabb szakiskolai képzésből is annak a tanévnek a végén, amikor betölti a 16. életévét. A HÍD osztályok rendszere azt jelenti, hogy bárkit meg lehet fosztani még a legalacsonyabb presztízsű szakma megszerzésének lehetőségétől is. A magyarországi foglalkoztatás és társadalmi integráció egyik legfontosabb stratégiai kérdése az volt, hogy sikerül-e minimálisra csökkenteni azok számát, akik az általános iskola után sehol sem tanulnak tovább. Sikerült – de bizonyos, hogy ez az arány most ismét növekedésnek indul. A másik stratégiai kérdés az volt, hogy sikerül-e jelentősen csökkenteni azok számát, akik legfeljebb csak alapképzettséggel lépnek ki a közoktatásból. Az általános iskolai gettósodás, illetve a drasz­tikus mértékű szakiskolai lemorzsolódás miatt ezt az arányt csak kismértékben sikerült csökkenteni. (A semmiféle szakképzettséget nem szerzők aránya 15-20 százalék között mozog, szemben a nyugat-európai négy-öt százalékkal.)

Bizonyos, hogy a még szakmát sem szerző lemorzsolódók ma is nagyon magas aránya ismét növekedni fog. Ilyen mértékű kirekesztő fordulatra a társadalompolitikában sok évtizede nem volt példa, és a kormány a nyakát törhetné, ha sikerülne meggyőzni az iskolahasználó szülők százezreit arról, hogy mindez az ő elemi érdekeiket sérti. Arról, hogy végre szakítani kellene az immár évtizedes, probléma-távolító, etnicizáló narratívával, és visszatérni a racionális elbeszélések világába. Ami a közoktatásban történik, nem „cigányprobléma" – még ha a roma diákok esélyeit hatványozottan érinti is –, hanem össztársadalmi dráma, mert minden diák jövőjét pusztítja, aki a középosztálynál valamivel is rosszabb anyagi lehetőségek között él. A tiltakozóknak az iskolahasználók százezreit kellene meggyőzniük, hogy a „politikai marketingstratégia" hazug lózungjait elvetve végre ismét felelősen és racionálisan mérlegeljék a politikai opciók lehetséges következményeit.

A kormány a nyakát törhetné a pedagógusok tiltakozása miatt, ha a tiltakozók megfogalmaznák, hogy a tanszabadság és a tankönyvpiac felszámolása az 1985. évi I. tv előtti korszakba vitte vissza a magyarországi közoktatást. Ez nemcsak az elit gimnáziumok, a két tannyelvű iskolák és a vonzó zeneiskolák ügye csupán – bár az övék is, és az ő tanszabadságuk is kardinális kérdés! –, hanem minden iskoláé. Az átlagos fa­lusi iskolákban is dönteni képes, ­autonóm, kreatív, véleménnyel és méltósággal bíró értelmiségiek dolgoznak, és nem egy vak állami szakbürokrácia végrehajtó csinovnyikjai.

A kormány a nyakát törhetné a pedagógusok tiltakozása miatt, ha a tiltakozók meggyőznék az iskolahasználók százezreit arról, hogy a magyar társadalom számára élet-halál kérdése, hogy a kormány a nyakát törje a pedagógusok rebellióján. Ha a kormány nem töri a nyakát, akkor előbb-utóbb leszereli a tiltakozást, korrumpálja és megosztja a tiltakozókat, látszatengedményekkel szúrja ki a szemüket.

A szerző szociológus

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető