Miután addig verték és kínozták őket, hogy bevallották a bűnüket, hogy zsidók és nem a saját papírjaikkal éltek a tanyán, az egyik vagonban, amelybe a magyar csendőrök kényszerítették bele az embereket, ők is elutaztak. Mivel kisgyermekek és anyjuk átmeneti hasznot se hajthattak a Harmadik Birodalomnak, egyenesen a gázkamrába kerültek. A gázhalál nem azonnali. Arra még van ideje az áldozatnak, hogy felfogja, mi történik vele; hogy lássa saját gyereke halálát.
Hogy átélje, ahogy megfullad. Itt már nem magyar csendőrök voltak: de a sok magyar közreműködő nélkül egyáltalán nem vezetett volna a gázkamrába az út. A náci Harmadik Birodalom hadserege sok országot több évig is megszállás alatt tartott, és ezek egy részében a zsidó áldozatok számaránya a magyarénak töredéke volt. Franciaország zsidóságának csak körülbelül 22 százaléka halt meg. Nem azért, mintha ott kevésbé lettek volna antiszemiták a nácik; hanem azért, mert a helyi hatóságok és emberek nem segítették úgy a nácikat, mint Magyarországon.
A magyar zsidók körülbelül 67 százalékának meggyilkolása alig kevesebb, mint a Cseh-Morva Protektorátusban az 1941-ig el nem menekült zsidóság 76 százalékának halála. Csakhogy a Cseh-Morva Protektorátusban 1941-ben kezdődött a zsidóság teljes kiirtására irányuló náci akció, és nem a háború végén. A magyar közreműködés jóval túlment a zsidók elszállításában való készséges részvételen. Beletartozott a kifosztás és kínzás, majd a nyilas-hatalomátvétel után háziipari módszerekkel való zsidótlanítás.
Ez utóbbi hagyománya egyébként az országban jóval a megszállás előttre nyúlt vissza: ezt mutatja a fehérterror, az újvidéki vérengzés és a kegyetlen bánásmód, amelyben az 1942-ben az ukrán frontra küldött munkaszolgálatosok részesültek, és amelynek kifejezett célja meggyilkolásuk volt. Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány tagja, akit 1946-ban háborús bűnösként kivégeztek, írta: „Szálasi mezítlábas hívei a szociálpolitikát a saját …. felruházási akciójuknak tekintették… A géppisztoly lett a komoly szerzés eszköze. A sok szegénylegény először a zsidókat fosztotta ki.”
A nyilasok által megöltek még annyira sem a német megszállás áldozatai, mint a gázkamrákban meggyilkoltak. Voltak és vannak, akik nem akarnak szembenézni a valósággal, mert a valóság borzalmas. Melyikünk szeret elgondolkozni egy hatéves kislány megkínzásán és gázhalálán? Ezt a megkínzást, ezt a halált letagadni, másra kenni sokkal egyszerűbb. Ugyanígy, hányan szeretnék igazán elképzelni, milyenek lehetnek utolsó percei annak, akit a Dunába lőnek?
Egyesek úgy próbálják feltüntetni, hogy akik a felelősségvállalás kötelességét hangsúlyozzák, igazából azt akarják elérni, hogy az elkövetők leszármazottai vagy esetleg az egész magyar nép bűnösnek legyen kikiáltva. Ez koránt sincs így. A felelősségvállalás pusztán annak következetes vállalását jelenti, nem elkenve, szépítve, kettős beszéddel felülírva, hogy az akkori magyar állam, annak vezetősége, intézményrendszere és az állampolgárok egy része bűnös volt több százezer magyar állampolgár halálában.
Hogy a meggyilkoltakra méltó módon emlékezni fognak állami szinten is, és nem államilag irányított történelemhamisítással kísérlik meg megbecsteleníteni az áldozatok emlékét. Más szóval: hogy a mai magyar állam nem azzal a rezsimmel vállal közösséget, amely a halálba küldte saját állampolgárait, hanem a halálba küldöttekkel. Voltak, akik embereket mentettek, és a valódi embermentőkre is emlékezni kell; de ez nem változtat azon, hogy a magyar állam intézményrendszere nem az embermentést, hanem az emberirtást támogatta.
A hazugság néha akaratlanul kifejez valamit az igazságból is. Így van ez most: a kettős keresztes országalmát tartó Gábriel a keresztény-nemzeti kurzus Magyarországa. A márciusi megszállás alatt ez a Gábriel kiegyezett a nácikkal. Volt áldozata a megszállásnak: néhány ezer ember, akiket a Gestapo vagy egyéb náci szervek letartóztattak. Ezeknek is egy jelentős része zsidó (politikus, újságíró) volt. A többi áldozat azonban Gábriel és a sas közös áldozata, amelyben Gábrielé a főszerep.
Az októberi, nácik által támogatott nyilas-hatalomátvételnek viszont valóban áldozata maga Gábriel, legalábbis a kettős keresztes-országalmás Gábriel. Átadta helyét a nyilaskeresztes Gábrielnek. Ekkor is voltak áldozatai a náci németeknek. Köztük volt például ifj. Horthy Miklós, aki ugyan Dachauba került, de nem olyan körülmények között kellett ott tartózkodnia, mint például az ellenzéki politikus Vázsonyi Jánosnak, aki a tábor felszabadulása után rövidesen bele is halt abba, ahogy a táborban bántak vele.
A nagy tömegek azonban nem a német megszállás áldozatai voltak, ugyanúgy, ahogy a keleti fronton biztos halálba küldött katonák sem. A deportáltak, a nyilasok által kivégzettek: a magyar állam áldozatai voltak. Ahogy értéktárgyaik nagy részét, bútoraikat, ruháikat is a helyi magyar lakosok szerezték meg. Aki szerint felmentést ad az, hogy a német megszállás nélkül mindez nem következett volna be, az elgondolkozhat azon, hogy vajon akkor miért nem következett be mindez minden olyan országban, amelyet megszállt a Harmadik Birodalom.
Aki pedig arra hivatkozik felmentésként, hogy máshol is voltak atrocitások, szégyellje magát. Természetesen voltak; de minden államnak el kell ismernie a saját felelősségét, ahelyett, hogy letagadná, hazugságokkal álcázná vagy másra mutogatna ujjal, mint egy kisgyerek. Az áldozatokat nem lehet hazugságokkal eltüntetni. Azokat az áldozatokat, akikre Gábriel rátapos. Azokat az áldozatokat, akiknek a teste a Dunában úszott.
Azokat az áldozatokat, akiknek sírja, ahogy Paul Celan fogalmazta, maga az égbolt, ahova füstté válva eltávoztak. Gábriel lába alatt a föld, Gábriel feje fölött az égbolt, és a közeli Duna vize mind-mind az áldozatokra emlékeztet, akiket a magyar állam fosztott meg állampolgári jogaiktól, tulajdonuktól és az élethez való jogtól, és akiknek útját a halálba magyar kezek segítették.
A szerző cambridge-i történészprofesszor
