Kudarc esetén előtüremkedik a régi szabad demokrata stílus, mintha mi sem történt volna, ők a leghangosabbak, a legkritikusabbak. Török Zsolt mindezt kissé kócosan fogalmazta meg, de az érzés ott lappang sok szocialista vezető szívében – lesöpörni látszólag könnyű, eltüntetni annál nehezebb.
És mivel némi igazság van ebben, mert bármiféle nemes szándék, okosnak tetsző gondolat, moralizálás, mint rossz mozdulatnál a boka, a politikában kifordul, előrelépni nem lehet vele – ahogy mondani szokás: életidegen.
|
Gőgös Zoltán távolodóban
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Persze lehet, hogy csak a mi életünk idegenedett el tőle, de ez voltaképpen mindegy, a lényeg, hogy nem passzol a közeghez, amely nem honorálja vagy meg sem hallja. Bizonyára az a zömmel budapesti értelmiségi réteg, amelyre Török Zsolt gondol, másként magyarázza a fiaskót és másutt talál mentséget, de ennek betudni a kormányváltók méretes vereségét veszélyes önámítás.
Mert ugyan ki fogta vissza az MSZP-t abban, hogy megtartsa vagy visszaszerezze vidéki bázisát? Kik maszatolták össze a leszakadó térségek lakóihoz intézett mondandóját, ki akadályozta meg személyes jelenlétüket, akcióikat?
Tudom, az Út a munkához nevezetű egykori szocialista kezdeményezést sokan hozzák szinkronba Orbán munkanélkülieket sújtó rendelkezéseivel, holott a kettő nem ugyanaz, az meg végképp nem állítható, hogy az előbbit a balliberális véleményformálók oktrojálták rá Gyurcsányra.
Vajon mi az oka annak, hogy képviselőjelöltek sorra panaszkodtak: a helyi pártszervezetek ajánlásai nyomán kopogtattak házak, lakások ajtaján, de szinte elkergették őket. Ez nemcsak azt jelzi, hogy elavult a lista, hanem azt is, megszűntek az érintkezési pontok.
A szocialistáknak kevés ötletük, kezdeményezésük volt, s még a tiltakozások helyszínére is rendre későn érkeztek. Másra (egymásra?) figyeltek, monstre, összetartó rendezvényekre koncentráltak, aprómunka nélkül. Tanács István minapi, lapunkban megjelent riportjából kiderült, hogy a Jobbik aktivistái először nem ajánlószelvényért érkeztek, hanem azt kérdezték, miben segíthetnek.
Nem ördöngösség ez, de szervezést, odafigyelést, mi több, lelkesedést követelő feladat. Elhanyagolni, kiüresíteni szervezeteket könnyű, s egy ideig talán észrevétlen is – a vészcsengő pedig általában későn szólal meg, mint most is. Nyilván az okok közt ott szerepel az adósság okozta fogyókúra, de ez is csak kifogásnak jó. Jelképes, hogy a közszerepléskor favorizált, a vidék nyelvén értő Gőgös Zoltánból nem lett képviselő.
Az önkritikus hangok szerint eddig mással kellett törődnie az MSZP-nek – és akkor megint csak kimondva-kimondatlanul a pesti véleményformálóknál tartunk. És ott, hogy minek hisztizni a Szabadság téri emlékműnél, mikor annál fontosabb dolgok is vannak. Mintha nem lehetne egyszerre itt is, ott is jelen lenni. Kétségkívül ez a kényelmesebb álláspont. A baj vele csak az, hogy előbb-utóbb sem itt, sem ott nem lesz az ember. Csak elkeseredetten és dühösen – valahol egy üres nagy terem sarkában.
