galéria megtekintése

A múltat elsöpörni

Az írás a Népszabadság
2014. 11. 19. számában
jelent meg.


N. Kósa Judit
Népszabadság

Nyolcvankilencben anarchista voltam. Mikor a munkásmozgalomról végre lepattant a bolsevik kánon abroncsa, az ember boldogan fedezte fel magának a bázisdemokráciát. Hétfő este a Kossuth téren talán épp ezért ért villámcsapásként a felszólítás, hogy „söpörjük el az elmúlt huszonöt évet”.

Egy pillanatra megint láttam, hogyan porlik szét, aminek fennmaradása még két-három évvel korábban is örökkévalónak tűnt, és éreztem a bizonytalansággal vegyes eufóriát, a mindent legyőző kíváncsiságot és a csalódottságot is, hogy te jóságos isten, micsoda alakokat dobott felszínre ez a hatalmas hullám. És mégis – jutott eszembe –, nem véletlen, hogy ma is életem legmeghatározóbb élményeként tartom számon, hogy felnőtt fejjel élhettem át a rendszerváltást.

Kilencven mást bizonyított ugyanis, mint nyolcvankilenc: azután, hogy kiderült, igenis létezik alapvető változás, az is bebizonyosodott, hogy sok nemszeretem, olykor visszatetsző vagy épp megvetésre érdemes összetevőből születhet valami elfogadható, sőt biztonságot nyújtó. Hogy bár az események szédítő forgatagában több dologgal nem értett egyet az ember, mint amennyi az ő szándékával is találkozott, de az érveit korlátozás nélkül elmondhatta, leírhatta, valamely politikai erőhöz csatlakozva vagy éppen újat alapítva ő maga is képviselhette.

 

Hogy a választásokon volt miből választani, és ha a kormány a polgári értékelés szerint nem jól tette a dolgát, simán el lehetett küldeni, kérem a következőt. Hogy ez az élmény rengeteg ember szemében hamar megszűnt értéknek lenni, az tény és talán még érthető is. Az életszínvonalunk sem akkor, sem azóta nem lett nyugati, és a társadalom anyagi kettészakadása mellett hamarosan napi tapasztalás lett a politikai megosztottság is.

A nagy eszmékből mára mintha csak annyi maradt volna, hogy ki kit utál, igaz, szívből és szabadon. De hogy ez az „elmúlt huszonöt év” egységesen és maradék nélkül elsöprendő volna – ez jóindulattal nézve butaság, kevésbé jóval önkéntes behódolás az Orbán Viktor-féle, a „rendszerváltás zavaros évtizedeiről” szóló rossz dumának. Kétség sem férhet hozzá, hogy a mai közélet jellemzően cinikus, haszonleső, korrupt, az átlagos magyar politikus meg még csak nem is érti, miért baj, ha a maga és hatalmi köre érdekét mindenkor az állampolgároké elé helyezi.

Az azonban, hogy a palettán ma fellelhető pártok – más okból ugyan, de egyként – alkalmatlanok a munkára és érdemtelenek a bizalomra, nem jelenti azt, hogy a parlamenti demokrácia bukott meg Magyarországon. Antall vagy Horn nem tehető ugyanabba a kalapba, ahol Orbán van: egyikük sem kísérelte meg a demokratikus intézményrendszer lebontását, maffiaelven működő tekintélyuralom kiépítését, a választások manipulálását.

Nyolcvankilencben megtanultuk, hogy valamit elsöpörni könnyebb, mint gondolnánk. Kilencvenben meg azt, hogy újat építeni és azt jól csinálni az igazán nehéz feladat. Nagyon nem mindegy tehát, honnan kezdjük újra, mit folytatunk és mit nem.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.