Nyolcvankilencben anarchista voltam. Mikor a munkásmozgalomról végre lepattant a bolsevik kánon abroncsa, az ember boldogan fedezte fel magának a bázisdemokráciát. Hétfő este a Kossuth téren talán épp ezért ért villámcsapásként a felszólítás, hogy „söpörjük el az elmúlt huszonöt évet”.
Egy pillanatra megint láttam, hogyan porlik szét, aminek fennmaradása még két-három évvel korábban is örökkévalónak tűnt, és éreztem a bizonytalansággal vegyes eufóriát, a mindent legyőző kíváncsiságot és a csalódottságot is, hogy te jóságos isten, micsoda alakokat dobott felszínre ez a hatalmas hullám. És mégis – jutott eszembe –, nem véletlen, hogy ma is életem legmeghatározóbb élményeként tartom számon, hogy felnőtt fejjel élhettem át a rendszerváltást.
Kilencven mást bizonyított ugyanis, mint nyolcvankilenc: azután, hogy kiderült, igenis létezik alapvető változás, az is bebizonyosodott, hogy sok nemszeretem, olykor visszatetsző vagy épp megvetésre érdemes összetevőből születhet valami elfogadható, sőt biztonságot nyújtó. Hogy bár az események szédítő forgatagában több dologgal nem értett egyet az ember, mint amennyi az ő szándékával is találkozott, de az érveit korlátozás nélkül elmondhatta, leírhatta, valamely politikai erőhöz csatlakozva vagy éppen újat alapítva ő maga is képviselhette.
