Bármi legyen a magyarázat, a lényeg az, hogy még a legszerencsésebb társadalompolitikai lépések sem lennének képesek többre, mint a fentiekben leírt folyamat lassítására. Hazánk történelmében nem először előtérbe kerül a bevándorlás ösztönzésének összetett és érzelmileg terhelt kérdése, éppen akkor, amikor a várhatóan nagyméretű népvándorlás komoly szorongást okoz a magyar társadalom túlnyomó többségének.
A szorongás persze nem új. Néhány évvel ezelőtt a kettős állampolgárság kapcsán a szocialista párt képes volt a lakosságban komoly ellenérzést felkorbácsolni a határon túli, esetleg idetelepedni szándékozó magyar ajkú emberekkel szemben. A közös kulturális gyökerek, a közös nyelv, számos esetben a határokon átlépő rokoni kapcsolatok sem tudták feloldani a gyanakvást, az elzárkózást. Most pedig, hogy olyan idegenekről van szó, akik valóban idegenek nyelvükben, vallásukban és kultúrájuk egészében, a magyar társadalom irántuk tanúsított elutasítása – leszámítva az önkéntesek által nyújtott eseti segítséget – szinte maradéktalan.
Az elmúlt hetek eseményei – ideértve a miniszterelnök szavait az „idetelepedett” romákról – rávilágítottak a magyarok zsigeri berzenkedésére a másság szinte minden formájával szemben. Úgy tűnik tehát, hogy a miniszterelnök idegenellenes politikája nemcsak összhangban van a társadalom véleményével, de annak a hosszabb távú befogadóképességét is helyesen méri fel.
Kétségtelen, hogy a muzulmán bevándorlás nagyon komoly feladatok elé állítaná az országot még akkor is, ha annak mértéke visszafogott lenne, és az is, hogy a feladatok elégséges megoldására az országnak édeskevés, elsősorban szellemi, erkölcsi és intézményes és másodsorban anyagi forrás állna a rendelkezésére. De az „ide ne jöjjön senki” politikájának osztatlan sikere nem az ebből fakadó aggályokról, hanem az idegen ösztönös elutasításáról tanúskodik.
Ugyanakkor Orbán Viktor és támogatói nagyot tévednek, amikor a Nyugat hozzánk intézett kritikáját a dekadens liberalizmus félrehajlásának, esetleg valamiféle ellenünk táplált gyűlöletnek tulajdonítják. A népvándorlás, a menekült élettapasztalata (lásd a Szent Család esetét), a vándor és a hontalan befogadása a nyugati civilizáció meghatározó narratívája legalább a római kor óta, és nem a felületes liberalizmusból, hanem a legmélyebb, a Bibliát is átszövő keresztény eszmékből fakad. Abból, hogy a Teremtés sokfélesége maga az életerő, és az, aki a sokféleségre támad, magával a Teremtéssel akasztja össze a bajuszát. Nem a liberális eszmék, hanem a keresztény vallás egyetemessége miatt – miszerint minden ember Isten gyermeke – oly nehéz Európának elviselni a szögesdrót látványát még akkor is, ha a menekültáradat kétségtelenül valós veszélyt jelent.
És nagyot tévednek, amikor Angela Merkel embert próbáló vergődésében nem a keresztény erkölcs küzdelmét az emberségesség megőrzéséért, hanem valamiféle „liberális blablát” látnak. Nem látják, hogy Európa, ha bukdácsolva is, de még mindig küzd saját önzésével, mert ők már maradéktalanul behódoltak az urizáló önzésnek. Azt hiszik, hogy ha az idegent a szögesdróton kívül tartják, a szögesdróton belül minden szépen fennmarad.
De a fentiekben idézett számok nem ezt mondják. Bevándorlók hiányában a nemzet és a gazdaság egyre növekvő elöregedése és zsugorodása megoldhatatlan kihívások elé állítja az országot. Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden bevándorlót mindig és feltétel nélkül be kell fogadni, de azt igen, hogy az idegengyűlölet többet árt a gyűlölőnek, mint a gyűlöltnek. Ideje lenne a felebaráti szeretet tanának nemcsak erkölcsi útmutatását, hanem mélységes realizmusát, a Teremtés természetéből fakadó erejét is komolyan venni, mielőtt mi magyarok annak hiányában egyszerűen elfogynánk.
A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
