Amikor Orbán Viktor „megélhetési bevándorlókról” dalol, néhai kanadai rokonaimra gondolok, akik garantáltan nem csináltak semmit 1956-ban, csak kirohantak, amint lehetett, a rettegés világából. De ha egy tucat tankot lőtt volna ki a nagybátyám, akkor sem tudta volna ezt ott bizonyítani. A honi rendőrségnek meg nem volt gond megadni egy-két tucat profi bűnöző nevét, akik a forradalom alatt kikerültek a börtönből és kiszaladtak az országból, hogy Kádárék rájuk hivatkozva minősítsék a kétszázezres tömeget, amelyet a Nyugat elfogadott menekültnek.
Túlnyomó részük nem volt se forradalmár, se bűnöző. Olyanok voltak, akiket Orbánék „megélhetési bevándorlóknak” minősítenek. Így fogadta el és be őket a Nyugat. Ez elég ok arra, hogy magyar politikus ne beszéljen „megélhetési bevándorlókról”. Orbán Viktornak pedig, aki 1999-ben alázatos delegációt menesztett Milosevicshez, hogy engedje visszatoloncolni az életveszélybe azokat a magyarokat (is), akik a háború és a bombázások elől menekültek ide, semmiféle erkölcsi alapja nincs arra, hogy magyar érdekről fecsegjen.
A menekültek túlnyomó részéről lehetetlen megtudni, mennyire menekült. Azok is nagyon ritkán tudnak bizonyítékokkal szolgálni, akiknek súlyos és személyes okuk van rá, hogy meneküljenek. A messzi távolból nem lehet kinyomozni, igazolni, kivel mi történt, ezért a kérelmezők túlnyomó része nem kapja meg a menekült státuszt. Ezt a túlnyomó részt „megélhetési bevándorlónak” minősíteni mérhetetlen aljasság. Nincsenek tiszta kategóriák. Ahol tömegesen ölnek, ott nem az egyeseknek, hanem a tömegeknek van vitathatatlan okuk a menekülésre; ahol nyomor van, ott nem szokott jogbiztonság és demokrácia lenni, s egymást erősítik a gazdasági és politikai okok a menekülésre – mint nálunk 1956-ban.
