Ő Budapesten kijelentette: „Manapság a szociáldemokraták visszaszorulóban vannak… Az emberek egyre inkább úgy látják, a konzervativizmus igazi alternatívája a liberalizmus”. Watson, úgy tűnik teljesen mellétrafált. Vagy mégsem teljesen?
Szellem
Amikor erre a kérdésre keressük a választ, meg kell különböztetnünk a liberalizmus két komponensét, a szellemit és a pártpolitikait (e kettő között van a címbéli nexus). Úgy vélem, egyetlen ideológia sem tud vetekedni a liberalizmussal szellemi cizelláltság, politikafilozófiai megalapozottság tekintetében. Ezekre az erényekre azonban a liberalizmus hosszú történelmi fejlődés alatt tett szert. A sors furcsa fintora, hogy a liberalizmus mai képviselői éppen ezt a történelmi alapozottságot felednék, s igen látványosan fejezik ki ódzkodásukat a történelemtől.
A liberalizmusnak a történelem több évszázadán végigvonuló – mai szóval – integratív szerepével nem vetekedhet sem a konzervativizmus, sem a szocializmus (amely a marxizmus óta, története nagy részében ideológiátlanítani, illetve „pragmatizálni” próbálja magát.) A liberalizmus mindig is törekedett arra, hogy egy kompakt szellemiség és ideológia legyen, amely integrálni kívánja a társadalmat és a gazdaságot. Az előbbit a mindennapok éléséhez szükséges normák és szabályok, valamint az ezeket garantáló intézmények biztosításával; az utóbbit a piaci értékrend, illetve a kölcsönösségre alapozó gazdasági etika megteremtésével.
A liberalizmus konzervatív kritikusai absztraktnak nevezik az alapvető liberális elveket, ám szerintem tévednek: az absztraktság a liberalizmusnak egy bizonyos szegmensére, annak politikai filozófiájára vonatkozik. Ám a liberalizmus nem lett volna azzá, amivé lett (azaz fő társadalomszervező elv), ha absztrakt. A liberalizmus hatóképességét éppen az adta, hogy válaszokat kínált a mindenkori kortársak kérdéseire és szükségleteire, megmutatta nekik, hogyan éljenek, milyen szabályokat kövessenek, sőt: hogyan öltözködjenek, milyen divatokat kövessenek.
Erejét közvélemény-teremtő képessége adta, amellyel emberek sokaságával hitette el, hogy érdemes alkalmazkodni hozzá. A liberalizmus azért volt hosszú távon eredményes és népszerű, mert kellően konkrét volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy ne csak a legműveltebb, politikai filozófiában iskolázott emberek világnézete legyen, hanem a mindennapi embereké is. Ritkán beszélünk erről, pedig alapvető: a liberalizmus kordivat volt, s az eszme képviselői épp azért voltak korszerűek, mert értettek ahhoz, amit – mai kifejezéssel – egyfajta állampolgár-menedzsmentnek nevezhetnénk.
Ennek csak egy, de meghatározó eleme, hogy a XIX–XX. században generációk sokaságát sikerült bekapcsolni a nemzetállami, majd a XX. század végén a globális körforgásba. E menedzsmentmunka folytán az egyénnek nem is kell feltétlen – és ideológiai értelemben – liberálisnak lennie; elég, ha a mindennapi élet szintjén szereti a szabadságot, szeret utazni, kellőképp nyitott a más kultúrák irányába és elítél mindenféle megkülönböztetést (legalább szavakban).
A legfejlettebb európai országokban a liberalizmus „rászocializálta” az embereket a változás befogadására és a demokrácia kivívására. Olyan erővel, hogy más irányzatok nem vetekedhettek vele. Magyarországon a liberalizmus segítette „nyélbe ütni” a kiegyezést, 1867-et követően pedig – sok-sok ellentmondással, de mégiscsak – ez volt az a világszemlélet, amelynek jegyében sikerült fenntartani a dualizmust és távol tartani a kormányzástól a szélsőségeket. Miközben az „örök” kormányzó Szabadelvű Párt és az „örök” ellenzéki Függetlenségi Párt között késhegyre menő parlamenti csaták dúltak, a korszak szélsőséges parlamenti pártját, az Antiszemita Pártot egyaránt elutasították és marginalizálták.
Nyugaton és nálunk is a liberalizmus a mindennapi ember számára is befogadható eszme és gyakorlati „útmutató” volt. A liberalizmus történelmi és civilizációs munkájából nem is az a legfontosabb – amit annak szoktak mondani –, hogy „az egyén mindenekfelett”. Hanem sokkal inkább az, hogy a liberalizmusnak a többi ideológiánál sikeresebb mondanivalója van az egyént és a társadalmat foglalkoztató minden jelentős kérdésről, ezáltal hatékonyan integrál és jó a menedzsmentben is.
Pártpolitika
A liberális pártok szerepe és súlya egészen más. Történelmileg is, de főképpen ma. Nem mondom, hogy a liberális pártok Európában mindenütt visszaszorultak, de sok helyütt az utóbbi években nagy veszteségeket könyvelhetnek el. Az Európai Parlamentben a liberális és demokrata frakció továbbra is harmadik legnagyobb, ám egyes országokban a szavazók „menekülnek” a liberális pártoktól, sokszor pedig egyenesen büntetik őket.
Nekem úgy tűnik, hogy a liberális pártpolitika képviselői – és a szélesebben vett liberális közönség – ezt a „büntető” választói attitűdöt nem értik. Az értetlenség oka nem kis részben az lehet, hogy félreértelmezik azt a liberális szellemiséget, amelyet alkalmazniuk kellene. Önkényesen és döntően csak a politikai filozófiai magra, nem pedig azokra az elemekre koncentrálnak, amelyeket fentebb korszerűnek vagy integratívnak írtam le.
Ellentmondásban áll egymással a liberális szellem és a liberális pártpolitika. Ez nem azt jelenti, hogy a liberális szellemnek ma nincs vonzereje (nagyon is van), ám ez ma máson alapszik, mint ami miatt a liberalizmus történelme nagy részében sikeres volt. Ma a liberális szellemiségből a politikai filozófia maradt meg vonzónak, amit leegyszerűsítve az alkotmányos jogállam doktrínájának neveznék. Ám ennek sajnálatos módon nincs semmiféle (vagy csak nagyon csekély) társadalomintegráló ereje. S a pártpolitika szintjén épp ez az ellentmondás csapódik le, hiszen a liberális alapdoktrína mellett nemigen van ma olyan korszerű eszmei ajánlat, amely találkozna a társadalom tömegeinek tapasztalataival.
Ezzel pedig a liberalizmus hatóképességének legfontosabb összetevője vész el: a tömeghatás. Rámutathatunk egy még zavarba ejtőbb tanulságra is. Arra, hogy a mai pártpolitikai liberalizmus nem eléggé liberális. Nem rendelkezik a korábbi sikeresség feltámasztásához szükséges minimummal, azzal, hogy a liberálisok egy egész társadalom számára szeretnének vonzó perspektívát nyújtani. Ilyen – ha tetszik – össznépi alapállás jellemezte a XIX. század liberalizmusát. Az az igény, hogy a teljes közvélemény számára akar életmintákat adni, s ezekben a mintákban az emberek magukra ismerhetnek.
Ma a liberálisok által nyújtott politikai tanok inkább valóban tantételek, semmint a mindennapi élettel érintkező, gyakorlatias útbaigazítások és szabályok. Az a jogközpontú felfogás, amely ma a liberalizmus jellemzője, nem rokonítható azokkal a korábbi megközelítésekkel, amelyek a liberalizmus szerepét, ezt is magában foglalva, de messze ezen túl, nagy tömegek befolyásolásában látta. Az egyoldalú jogközpontúságnak nagy ára van: a vonzerő vészes csökkenése.
Tolerancia és vita
A XIX. századi liberalizmus nagyjai még tisztában voltak azzal, hogy bár mindenkit igyekeznek meggyőzni, de ezt csak vitákon keresztül tehetik meg. Napjaink liberalizmusában sokszor érzékelhető ennek az ellenkezője, az a szemlélet, hogy „evidenciákról nincs mit vitatkozni”. Szerintem az SZDSZ bukásában az egyik döntő tényező az volt, hogy a közönség jelentős része olyan pártnak minősítette, amely megfellebbezhetetlennek gondolja magát, illetve saját eszmevilágát.
Egy volt liberális politikus és közíró, Kőszeg Ferenc néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében a következőt írja: „a rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához. Az intolerancia a politikai ellenfelek nézeteivel szemben nem csak az ellenfeleink sajátja. Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek”.
Kőszeg soraiban nem csak arra érdemes felfigyelnünk, hogy kvázi maga is a liberalizmus–liberalizmus nexusról beszél. Legalább ennyire fontos, amit a társadalom szétszakításában játszott liberális szerepvállalásról mond. Ha igazam van, és a klasszikus liberalizmus azért lehetett sikeres, mert társadalomépítő volt, és erről hosszú időn keresztül nagy tömegek szerezhettek tapasztalatokat, akkor most az a helyzet, hogy a társadalom nagy tömegei Magyarországon a liberális pártok vonatkozásában nemigen szereztek ilyen társadalomépítő tapasztalatokat.
S akármennyire nehéz is szembenézni vele, ki kell mondani: ha az emberek az egyik oldalon nem találnak ilyen tapasztalatokat és megerősítést, akkor azt máshonnan akarják beszerezni. Nem arról van tehát szó, hogy az emberek – úgy általában – elfordultak volna a politikától, hanem arról, hogy azokban a társadalomintegráló elvekben nem hisznek jelenleg, amelyeket a liberálisok kínálnak nekik. Szerintem ez az a kiindulópont, ahonnan az egész kérdéskört érdemes lenne újragondolni.
A szerző Méltányosság Politikaelemző Központ politológusa
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
