galéria megtekintése

A liberalizmus–liberalizmus nexus

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 20. számában
jelent meg.

Csizmadia Ervin
Népszabadság

Újabb liberális párt dőlt ki az Európában erősnek tekinthető liberális pártok sorából. Nick Clegg Liberális Demokrata Pártjára gondolok, amely eddig David Cameron konzervatív miniszterelnök koalíciós társa volt, ám a minapi választáson összeomlásszerű vereséget szenvedve alig néhány képviselőt tudott bejuttatni a brit alsóházba.

Figyelembe véve más európai példákat is (lengyel liberálisok a 2000-es évek elején, az SZDSZ 2010-ben, a német szabad demokraták 2011-ben), nem vagyok meggyőződve, hogy 2004-ben Graham Watson, az Európai Liberális Párt parlamenti frakcióvezetője jól ítélte meg a kilátásokat.

 

Ő Budapesten kijelentette: „Manapság a szociáldemokraták visszaszorulóban vannak… Az emberek egyre inkább úgy látják, a konzervativizmus igazi alternatívája a liberalizmus”. Watson, úgy tűnik teljesen mellétrafált. Vagy mégsem teljesen?

Szellem

Amikor erre a kérdésre keressük a választ, meg kell különböztetnünk a liberalizmus két komponensét, a szellemit és a pártpolitikait (e kettő között van a címbéli nexus). Úgy vélem, egyetlen ideológia sem tud vetekedni a liberalizmussal szellemi cizelláltság, politikafilozófiai megalapozottság tekintetében. Ezekre az erényekre azonban a liberalizmus hosszú történelmi fejlődés alatt tett szert. A sors furcsa fintora, hogy a liberalizmus mai képviselői éppen ezt a történelmi alapozottságot felednék, s igen látványosan fejezik ki ódzkodásukat a történelemtől.

A liberalizmusnak a történelem több évszázadán végigvonuló – mai szóval – integratív szerepével nem vetekedhet sem a konzervativizmus, sem a szocializmus (amely a marxizmus óta, története nagy részében ideológiátlanítani, illetve „pragmatizálni” próbálja magát.) A liberalizmus mindig is törekedett arra, hogy egy kompakt szellemiség és ideológia legyen, amely integrálni kívánja a társadalmat és a gazdaságot. Az előbbit a mindennapok éléséhez szükséges normák és szabályok, valamint az ezeket garantáló intézmények biztosításával; az utóbbit a piaci értékrend, illetve a kölcsönösségre alapozó gazdasági etika megteremtésével.

A liberalizmus konzervatív kritikusai absztraktnak nevezik az alapvető liberális elveket, ám szerintem tévednek: az absztraktság a liberalizmusnak egy bizonyos szegmensére, annak politikai filozófiájára vonatkozik. Ám a liberalizmus nem lett volna azzá, amivé lett (azaz fő társadalomszervező elv), ha absztrakt. A liberalizmus hatóképességét éppen az adta, hogy válaszokat kínált a mindenkori kortársak kérdéseire és szükségleteire, megmutatta nekik, hogyan éljenek, milyen szabályokat kövessenek, sőt: hogyan öltözködjenek, milyen divatokat kövessenek.

Erejét közvélemény-teremtő képessége adta, amellyel emberek sokaságával hitette el, hogy érdemes alkalmazkodni hozzá. A liberalizmus azért volt hosszú távon eredményes és népszerű, mert kellően konkrét volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy ne csak a legműveltebb, politikai filozófiában iskolázott emberek világnézete legyen, hanem a mindennapi embereké is. Ritkán beszélünk erről, pedig alapvető: a liberalizmus kordivat volt, s az eszme képviselői épp azért voltak korszerűek, mert értettek ahhoz, amit – mai kifejezéssel – egyfajta állampolgár-menedzsmentnek nevezhetnénk.

Ennek csak egy, de meghatározó eleme, hogy a XIX–XX. században generációk sokaságát sikerült bekapcsolni a nemzetállami, majd a XX. század végén a globális körforgásba. E menedzsmentmunka folytán az egyénnek nem is kell feltétlen – és ideológiai értelemben – liberálisnak lennie; elég, ha a mindennapi élet szintjén szereti a szabadságot, szeret utazni, kellőképp nyitott a más kultúrák irányába és elítél mindenféle megkülönböztetést (legalább szavakban).

A legfejlettebb európai országokban a liberalizmus „rászocializálta” az embereket a változás befogadására és a demokrácia kivívására. Olyan erővel, hogy más irányzatok nem vetekedhettek vele. Magyarországon a liberalizmus segítette „nyélbe ütni” a kiegyezést, 1867-et követően pedig – sok-sok ellentmondással, de mégiscsak – ez volt az a világszemlélet, amelynek jegyében sikerült fenntartani a dualizmust és távol tartani a kormányzástól a szélsőségeket. Miközben az „örök” kormányzó Szabadelvű Párt és az „örök” ellenzéki Függetlenségi Párt között késhegyre menő parlamenti csaták dúltak, a korszak szélsőséges parlamenti pártját, az Antiszemita Pártot egyaránt elutasították és marginalizálták.

Nyugaton és nálunk is a liberalizmus a mindennapi ember számára is befogadható eszme és gyakorlati „útmutató” volt. A liberalizmus történelmi és civilizációs munkájából nem is az a legfontosabb – amit annak szoktak mondani –, hogy „az egyén mindenekfelett”. Hanem sokkal inkább az, hogy a liberalizmusnak a többi ideológiánál sikeresebb mondanivalója van az egyént és a társadalmat foglalkoztató minden jelentős kérdésről, ezáltal hatékonyan integrál és jó a menedzsmentben is.

Pártpolitika

A liberális pártok szerepe és súlya egészen más. Történelmileg is, de főképpen ma. Nem mondom, hogy a liberális pártok Európában mindenütt visszaszorultak, de sok helyütt az utóbbi években nagy veszteségeket könyvelhetnek el. Az Európai Parlamentben a liberális és demokrata frakció továbbra is harmadik legnagyobb, ám egyes országokban a szavazók „menekülnek” a liberális pártoktól, sokszor pedig egyenesen büntetik őket.

Nekem úgy tűnik, hogy a liberális pártpolitika képviselői – és a szélesebben vett liberális közönség – ezt a „büntető” választói attitűdöt nem értik. Az értetlenség oka nem kis részben az lehet, hogy félreértelmezik azt a liberális szellemiséget, amelyet alkalmazniuk kellene. Önkényesen és döntően csak a politikai filozófiai magra, nem pedig azokra az elemekre koncentrálnak, amelyeket fentebb korszerűnek vagy integratívnak írtam le.

Ellentmondásban áll egymással a liberális szellem és a liberális pártpolitika. Ez nem azt jelenti, hogy a liberális szellemnek ma nincs vonzereje (nagyon is van), ám ez ma máson alapszik, mint ami miatt a liberalizmus történelme nagy részében sikeres volt. Ma a liberális szellemiségből a politikai filozófia maradt meg vonzónak, amit leegyszerűsítve az alkotmányos jogállam doktrínájának neveznék. Ám ennek sajnálatos módon nincs semmiféle (vagy csak nagyon csekély) társadalomintegráló ereje. S a pártpolitika szintjén épp ez az ellentmondás csapódik le, hiszen a liberális alapdoktrína mellett nemigen van ma olyan korszerű eszmei ajánlat, amely találkozna a társadalom tömegeinek tapasztalataival.

Ezzel pedig a liberalizmus hatóképességének legfontosabb összetevője vész el: a tömeghatás. Rámutathatunk egy még zavarba ejtőbb tanulságra is. Arra, hogy a mai pártpolitikai liberalizmus nem eléggé liberális. Nem rendelkezik a korábbi sikeresség feltámasztásához szükséges minimummal, azzal, hogy a liberálisok egy egész társadalom számára szeretnének vonzó perspektívát nyújtani. Ilyen – ha tetszik – össznépi alapállás jellemezte a XIX. század liberalizmusát. Az az igény, hogy a teljes közvélemény számára akar életmintákat adni, s ezekben a mintákban az emberek magukra ismerhetnek.

Ma a liberálisok által nyújtott politikai tanok inkább valóban tantételek, semmint a mindennapi élettel érintkező, gyakorlatias útbaigazítások és szabályok. Az a jogközpontú felfogás, amely ma a liberalizmus jellemzője, nem rokonítható azokkal a korábbi megközelítésekkel, amelyek a liberalizmus szerepét, ezt is magában foglalva, de messze ezen túl, nagy tömegek befolyásolásában látta. Az egyoldalú jogközpontúságnak nagy ára van: a vonzerő vészes csökkenése.

Tolerancia és vita

A XIX. századi liberalizmus nagyjai még tisztában voltak azzal, hogy bár mindenkit igyekeznek meggyőzni, de ezt csak vitákon keresztül tehetik meg. Napjaink liberalizmusában sokszor érzékelhető ennek az ellenkezője, az a szemlélet, hogy „evidenciákról nincs mit vitatkozni”. Szerintem az SZDSZ bukásában az egyik döntő tényező az volt, hogy a közönség jelentős része olyan pártnak minősítette, amely megfellebbezhetetlennek gondolja magát, illetve saját eszmevilágát.

Egy volt liberális politikus és közíró, Kőszeg Ferenc néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében a következőt írja: „a rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához. Az intolerancia a politikai ellenfelek nézeteivel szemben nem csak az ellenfeleink sajátja. Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek”.

Kőszeg soraiban nem csak arra érdemes felfigyelnünk, hogy kvázi maga is a liberalizmus–liberalizmus nexusról beszél. Legalább ennyire fontos, amit a társadalom szétszakításában játszott liberális szerepvállalásról mond. Ha igazam van, és a klasszikus liberalizmus azért lehetett sikeres, mert társadalomépítő volt, és erről hosszú időn keresztül nagy tömegek szerezhettek tapasztalatokat, akkor most az a helyzet, hogy a társadalom nagy tömegei Magyarországon a liberális pártok vonatkozásában nemigen szereztek ilyen társadalomépítő tapasztalatokat.

S akármennyire nehéz is szembenézni vele, ki kell mondani: ha az emberek az egyik oldalon nem találnak ilyen tapasztalatokat és megerősítést, akkor azt máshonnan akarják beszerezni. Nem arról van tehát szó, hogy az emberek – úgy általában – elfordultak volna a politikától, hanem arról, hogy azokban a társadalomintegráló elvekben nem hisznek jelenleg, amelyeket a liberálisok kínálnak nekik. Szerintem ez az a kiindulópont, ahonnan az egész kérdéskört érdemes lenne újragondolni.

A szerző Méltányosság Politikaelemző Központ politológusa

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.