Világ- és társadalomlátásukat hamar összhangba lehetett hozni. A „báty” Orbánban azt a karizmatikus fiút látta, akivel együtt saját elképzelései is testet ölthetnek. Ahogy Kövér László a Fideszre, Ő Orbánra esküdött. Másfél éve még ez a lapcím járta: Csak Simicska örök (Hvg.hu, 2013. május 31.). A nagyágyúk közül mégis ő az első, aki felvette az eléje dobott kesztyűt. Péntektől péntekig rengeteg találgatás, hipotézis látott napvilágot a viszály okairól, s arról, hogy mit rejtenek a sajtóban máskor hallgatag Simicska impulzív kirohanásai.
Néhányan hirtelen minden kormány elleni támadás mögött őt sejtik, sebtében bűnlajstromok készülnek, oligarcházni kezdenek azok is, akik korábban erről hallani sem akartak. Van, aki a történteket monstre sakkjátszmának tekinti, amiben Orbán minden lépését átgondolta, barátját addig provokálta, amíg azt nem tette, amit várt tőle – „Lajos” hisztériáját nem kell komolyan venni. Nincs kétség, hogy ki a párbaj győztese. (Janisch Attila: Klozetcsere Orbán-módra, 2015. február 7.) A Véleményvezér blogja (444.hu, 2015. február 9.) szerint Orbán és Simicska küzdelme az oroszos-nyugatos küzdelem meghatározó csatája lett, mégpedig azért, mert a kevésbé kontrollálható, nagy hasznot hozó erőforrások Oroszországból érkezhetnek.
Ez a kormányfő új tortája, amelyből a nagyvállalkozónak egy szelet sem jut: „Az Orbán-Simicska harc nem két ellentétes világkép küzdelméről szól... Végső soron azonban az ország orientációjára gyakorolt hatása lesz a legfontosabb következménye.” A legplasztikusabban talán Kóczián Péter közelíti meg a kettejük viszonyában beállt változást: „Amikor a meg nem választott Simicska Lajos a kormány működését Orbán Viktor akarata ellenére tudja korlátozni, az azt is jelenti, hogy a magyar választók döntését korlátozza egy magánember. A választók Orbán Viktort és nem a vállalkozót bízták meg a politikai döntések kialakításával és végrehajtásával.” (Ezért áll szemben egymással Orbán és Simicska, Kóczián Péter blogja, 2015. február 6.)
Az idézett dolgozatok mindegyikében van igazság, de kevés a konkrétum és sok a feltételezés. Az egyik lényeges kérdés, amelyet az üzletember említ, de nem fejt ki: a kormányfő tavaly áprilisban beavatta őt az országgal kapcsolatos terveibe, mire ő közölte: ebben nem lesz partner. „Azóta durvultak el az események.” (Sok mindent tudok Orbánról, Magyar Narancs, 2015. február 6.) Mivel Simicska Lajos évtizedeken át a statisztaszerepen jócskán túlnőve sok visszatetsző, elítélhető dolgot tett, jó volna tételesen tudni, mi nem tetszett neki annyira, hogy felmondja a szövetséget?
Már csak azért is, mert tevékenysége sokáig megtestesítette azt a politikát, amelytől az ember háta borsódzott, s amely – annyi minden mással – fertőzte a magyar közéletet. (Tippjeink persze vannak: a túlzott központosítás, a stadionépítések, az orosz orientáció, de tőle magától eleddig keveset hallhattunk.) Az viszont mindenképpen hiba volna, ha a két ember szakítását pusztán üzleti érdekekkel magyaráznánk. Simicskát más érdekelte a hatalomból, mint Orbánt. 2010-től egyre több bennfentes mutatott rá, hogy „Lajosnak szenvedélyévé lett a politikacsinálás”.
A korábban kialakult képpel ellentétben a Fidesz gazdasági tótumfaktuma nemcsak a besepert hasznot nézi, hanem „a közjó is ott van a gondolkodásában”. (Sejtelmes erők… Origo, 2012. március 7.) Ezt igazolja vissza ő maga a minapi Magyar Narancs interjúban: „Lehet, hogy ezen marhára meg fog lepődni: a világ nem csak üzletből áll. Én alapvetően –itt meg lehet, hogy hangosan nevetni is fog – értékek és elkötelezettségek mentén végzem a dolgomat. Nekem ezek fontosabbak adott esetben, mint az üzlet.”
A gond ezzel szintén az, hogy továbbra sem árul el semmit az általa képviselt értékekről, amelyek nyilván egyre gyakrabban ütköztek az orbáni elképzelésekkel, azt pedig igencsak kevesen regisztrálhatták, hogy Simicska tevékenységében hol és mikor testesült meg a közjó. Illetve egy súlyos megjegyzést azért megenged: aki részt vett a diktatúra falainak lebontásában, az nem akar egy új felhúzásában segédkezni. Ha viszont ez így van, akkor észrevételével pár évet késett.
A Fidesz megerősödésében, gazdasági hátországának kialakításában oroszlánrészt vállaló, sokszor az ügyeletes ördög szerepét is eljátszó Simicska több politikai válságon segítette át Orbán Viktort és soha nem tűnt vele szemben illojálisnak. Ideális volt köztük a munkamegosztás, jó ideig a barát szolgáltatta a hardvert Orbán Viktor szoftverjéhez, de még akkortól sem éleződött a kettejük közti viszony, amikortól Simicska a gazdasági szférában már nemcsak megrendelésekhez, hanem komoly befolyáshoz is jutott. Soha nem tolakodott az előtérbe, rövid APEH-es kirándulása még inkább megtanította őt (meg Orbánt) arra, hogy kerülje a reflektorfényt.
A politika paravánjai mögötti kör azonban tisztában volt azzal, hogy nélküle az üzleti világban nem dőlnek el dolgok. Jól szervezett, több lábon álló médiabirodalma mások szemében is politikai szereplővé avatta a fő tulajdonost, de egy-egy kritikusabb közléstől eltekintve itt sem lehetett fölfedezni semmiféle partizánkodást, ellentartást, sőt inkább a „pártütésekre” figyelmeztető néhány cikk kavart feltűnést. A 2002-es bukás konzekvenciáit is hasonlóképpen vonták le Orbánnal, aki abból sok más mellett azt tanulta meg, hogy „amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, megteszed.” (Kis Oligarchahatározó, Átlátszó 2012. november 12.)
Tény viszont, hogy az 1998-tól nagyjából betartott reszortfelosztás 2010-től felpuhult, egyrészt, mert a gazdaság óhatatlanul ráterpeszkedett a politikára, sőt, egyre inkább összefonódott vele, másrészt az üzletember, elfogadva Orbán primátusát, igényt tartott a szürke eminenciást megillető szerepre. Orbán Viktor 2010-ben úgy tért vissza a hatalomba, mint győztes hadvezér, kinek lába előtt hever az ország, kormányában mégis sokan azt érzékelték, hogy bizonyos kérdéseket Simicska embereivel kell egyeztetniük.
Négy év elteltével a hozzá közel állók gyakran hallhatták tőle: nem örülne egy újabb kétharmadnak. És ahogy Orbán a 2002-es vereség után fokozatosan háttérbe szorította néhány régi barátját, kulcsemberét a politikában, úgy Simicska tartott attól, hogy most a gazdasági erőcsoportok vidékén kezdődik mélyszántás. A diadalt ülő kormányfő teljes hatalmat akar, kézbe venni a forráselosztást, ízlése szerint alakítani a kliensrendszert, jöjjenek új kegyencek, „új földesurak”, akik engedelmesen, nyakukat behúzva teszik a dolgukat. Sokan érezhették magukat bizonytalanságban Demján Sándortól Csányi Sándorig, szép számmal voltak érdekeltségeiket hátrányosan érintő döntések, a kívülálló számára meglepő szóváltások – ám ezek a viharok mintha egy ideig elkerülték volna Simicska Lajost.
A 2014-es kormány összetételéről azonban lerítt, hogy ez csak a látszat: az államigazgatás és a forráselosztás stratégiai pontjairól sorra távozni kényszerültek emberei. Orbán nem lett hűtlen korábbi tételéhez, mely szerint az ellenfelet, ha alkalom nyílik rá, meg kell semmisíteni, nem pedig roborálni. Nyilván barátja is a rendszerváltás legnagyobb károkozóinak tartotta a liberálisokat, meg a baloldalt, de nem felejthette el a nyolc év számára (és az akkori ellenzék számára) kialkudott pozícióit, amelyek úgy voltak titkosak, hogy csak a vak nem látta a pártpénzek bűnös, egyéb korrupciókat termő útját – ide is, oda is.
Ő ebből a nyolc ellenzéki évből kihozta a legtöbbet, s úgy gondolta, hogy azt a háttéralkut, ami ezt lehetővé tette, a Fidesznek és személyesen Orbán Viktornak sem szabadna semmissé tennie. A szocialisták pénztárnoka, Puch László a biztos választási vereség kapujában azért érezhette magát viszonylag erősnek, mert remélte, hogy revanzsálva lesz a sok szívesség. Hát, nem lett. És ez Simicska Lajosnak is kínos volt. Talán szeme előtt lebeghetett az örökzöld intelem is: Ne öld meg minden ellenfeled, mert nem lesz, akivel kiegyezhetsz.
Sok ideje azonban nem volt ezen sopánkodni, mert géppisztoly-sorozatszerűen következtek azok a gazdasági intézkedések, amelyekről már nem értesült időben, Orbán nem avatta be, Matolcsy nem konzultált vele, az állami cégek emberei, akiket még ő helyezett kulcspozíciókba, hozzá szaladtak, hogy ez így nem lesz jó. Ugyanakkor a Simicska-érdekeltségek továbbra is habzsolták az állami megrendeléseket, nem volt semmi baj a pályázatok kiírásával és eredményhirdetésével – az ügyek ekkor még nem közvetlenül Simicska üzleti portáját sértették, hanem kollégáinak, bizalmasainak véleményével és saját megítélésével ütköztek.
A kiszorítás kezdeti szakaszában többször előfordult, hogy ez a kör kormányhatározatoknak, miniszteriális elképzeléseknek próbálta útját állni, végrehajtásukat lassítani. Mindennek nyilván nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de mivel Simicska soha nem adott arra, hogy mindenki szeresse – népes ellentábora az új fiúkkal karöltve elérkezettnek látta az időt, hogy felhívja a kormányfő figyelmét: barátja egyre kritikusabb, úgy viselkedik, mintha két dudás lenne egy csárdában.
Holott akkor még Simicska lojalitása Orbán iránt nem szűnt meg (jobbára környezetét csepülte), ám ez a lojalitás már nem volt elég a kormányfő számára, akit a hatalom csúcsán olyan vazallusi hódolat vett körül, amelyre barátjától nem számíthatott. A régi emlékek kohéziós ereje gyengült, a kölcsönös bizalom helyébe a kölcsönös éberség lépett. A miniszterelnök egyre nehezebben tűrte, hogy Simicska hol itt, hol ott árnyékot vet rá, hol innen, hol onnan hallja, hogy beleszól abba is, amihez semmi köze.
Elszigetelése munkatársai, alvállalkozói megkörnyékezésével folytatódott, s nyilván az üzleti blokád sem várat sokáig magára. Mellékesnek tűnhet, mégis idetartozik, hogy Simicska nem olyan ember, aki a pénzével hivalkodik. Irodája egyszerű, öltözékét nem az aktuális világmárkák határozzák meg és a Balatont előnyben részesíti a Bahamákkal szemben. Régóta csípi a szemét Orbán környezetében az a költekezés, fennhéjázás, az a parvenü világ, amelyet a miniszterelnök nem minősít urizálásnak, sőt, mintha imponálna neki tanácsadója, valamint filmes-kaszinós kegyeltjének életformája.
A kegyvesztés folyamatában a legapróbb villanások, a nüánsznyi közjátékok is mély sebet képesek okozni, különösen az okos, de nagy emocionális amplitúdóval élő embereknek. A hírek szerint Orbán tett lépéseket a tisztázás érdekében, de hiába telefonált, hívását nem fogadták. Komolyabb gesztustól viszont tartózkodott, Simicska pedig hamar a sértett fél makacsságával és hiúságával számolta az ütéseket. Számolhatta.
Minden úgy történt, ahogy ilyenkor szokott. Itt az egyik fél kipolírozott igazsága, hogy felbecsülhetetlen érdemeit, hűségét hirtelen semmibe veszik, ott a másiké – a szolgálat ki lett fizetve, nincs tartozás, van viszont egy kétharmaddal megerősített kormányfő, aki (hiába fordít hátat számos ellenzékben vallott nézetének) mélyen hisz politikai törekvéseiben, s nem hagyja, hogy ezt az oldalán valaki megkérdőjelezze, gyengítse, netalántán bojkottálja, ha még oly régi, kedves szövetséges is. Különben is: teret kell nyitni a törekvő, új tőkés nemzedék előtt, amely lelkesen visszhangozza gondolatait. Simicskának osztoznia kell velük, nem sajátíthatja ki sem a rendelésállományt, sem a gazdaság stratégiai posztjait.
Médiabirodalma hatalmának szintén határt kell szabni, mert bármikor „elszabadulhat”, ami iszonyatos kommunikációs károkat okozna 180 fokos fordulat nélkül is. Simicska sajtója, mivel a táboron belül van, az RTL-nél is veszélyesebb lehet. Kínálta magát a „B” verzió: ha nem hajlandó a tulajdonosi viszonyokon változtatni, közpénzből teremtenek az eddiginél is kezesebb, „közszolgálati” versenytársat, hiszen jó ideig nem fenyeget az a veszély, hogy az elveszne, az ellenzék kezébe kerülne. Így lesz idő kiszárítani, elsorvasztani az eddig szövetségesként kezelt műhelyeket.
Addig, ha kedvük tartja, fölvehetik a mértékadó jobbközép ruhát, vagy akár sodródhatnak a Jobbik felé, ott van talán némi piaci űr, bár elég hirdetés aligha. A távozók „lelkiismereti okai” nem szellemiségről, bármiféle konzervatív értékrend védelméről szólnak, hanem az Orbánnal, kormányával szembeni elkötelezettségről, amely egyébként fórumaik vásárlóközönségét is jellemzi. Nyáron, a sárvári lovarda avatásán könnyű volt Simicska Lajos kedvéért csoportképeken feszíteni, ugyanezt várni tőlük most naivitás. Ezt a cikket azokkal a kérdésekkel kellene befejezni, amikre momentán nem tudjuk a választ.
Simicska felindult nyilatkozataira hideg és kimért Orbán-reakció érkezett: „nem veszünk részt ilyen vitákban”. Ő csak tudja, hogy jobb az óvatosság, vesztes a győztes is. Szentségtörés, ami történt, és egy magát már-már glóriával láttató „plebejus” esetében ez jóvátehetetlen bűn, amire nincs bocsánat. A „tettes” Ausztriában szánkózik, a médiatulajdonos konkurenciája kajánul és gusztustalanul azt ajánlja, ne is jöjjön vissza. De vissza fog.
