A legfontosabb civil intézmény a szakszervezet. Oka van, hogy ezt a többség elfeledte, de nagyon erős érvek szólnak amellett, hogy újra tudatosodjék. Ha a munkavállalók nem tudnak túllépni a szakszervezetek iránti – a média, a tőke és a jogaikat nyirbáló államszervezet sugallta – bizalmatlanságon, akkor hiába bíznak privát különalkukban. Amikor az ő bérüket akarja megtakarítani a munkáltató, kihajítani őket a reménytelen semmibe, az általuk jól elvégzett munkát akarja pluszjuttatás nélkül rákényszeríteni a még maradókra, legkésőbb akkor rájönnek: az elutasító hozzáállással magukra maradnak.
Mit ad nekem a szakszervezet? Mikuláscsomagot egyre ritkábban – ám például a Pedagógusok Szakszervezeténél még megmaradt a kedvezményes üdülés – és már van mobiltelefonos flottakedvezmény. De nem ez a lényeg. Ha elég tagja van, akkor a szakszervezet biztonságot, érdekvédelmet ad. Olyan erőt kölcsönöz, amely egyedül nem elérhető. Ma az emberek félnek kiállni a jogaikért, bármit meg lehet tenni velük. Három-négy tanárt ki lehet rúgni következmények nélkül egy iskolából – húszat már nem.
Kikopott a köztudatból, mire jó a kollektív szerződés. Hogy adott körben mindenki érdekeit védi, automatikusan, a nem szakszervezeti tagokét is – ha már/még van. De a munkáltatóknak nem érdekük a kollektív szerződés – azt ki kell harcolni. Erős szakszervezet képes erre. Erős szakszervezet ott van, ahol magas a szervezettség. Ahol kevés a potyautas, aki arra vár, hogy majd a mások által befizetett tagdíjból védik meg az ő érdekeit is. Erős az a szakszervezet, amelynek a tagdíjakból telik ingyenes jogsegélyszolgálatra, egyéni szakmai és jogi képviseletre – adott esetben sztrájkalapra. Nem egyéni kegyelmet kér, hanem jogot érvényesít.