Azzal, hogy ez a mosolyjellel idézhető állítás lett a tételmondatom, ki is jelöltem vitapozíciómat. A felsoroltakat csak együtt, távoli nézőpontból értelmezhetem: nem mikrosztorijuk érdekes, hanem sikerük egyidejűsége. Ha elválasztjuk egymástól a jelenségeket, lehet magyarázatokat kínálni. Trump diadala a Republikánus Párt bukása. Corbyn sikere a brit Munkáspárt fokozhatatlan unalmának következménye. És így tovább.
|
Donald Trunmp
Joshua Roberts / Reuters |
Ám ha pontról pontra haladnék, elveszíteném az esélyt arra, hogy univerzális változás mellett érveljek. Márpedig ezt kell tennem, mert a kialakult – a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa kifejezésével – látványcivilizáció az, ami produkálja e fejleményeket. Paradox módon az elfeledettek (például munkásosztály, millenniumi generáció, vidéki nők) elvarázslására, hangtalanítására kialakított látványvilág teremtette meg az esélyt az elfeledetteknek, hogy újra legyen hangjuk.
Előtte az történt, hogy a politikától, az álláspontok, az érzetek, az osztályok valódi konfliktusaitól mentesítették a látványcivilizációt: itt csak ócska színház a politikai tér. Nem ütközések terepe, hanem komponált előadások szférája. Emiatt szűnhetett meg az interakció a különböző csoportok között.
Ezt a lehetőséget a legkörültekintőbben a bal- és jobboldali, pénzügyi, politikai, társadalmi elit használta ki, amely megszakította kapcsolatát a többségi társadalommal, megelégszik az arról szóló hírekkel.
A megszülető párhuzamos társadalmaknak pedig nincs kapcsolódási pontjuk egymáshoz: nincs közös nyelv, hit, kultúra, cél. Nem is lehet, ha például idehaza a sok közül bármelyik Magyarországnak nincs tudása bármelyik másik Magyarországról. Ma az elitbe születő gyerekek felnőhetnek úgy, hogy sohasem találkoznak a többség életmódjával, nyelvével, tudásával. Nyilván nagy különbségek vannak életstratégiák, kerületek, családok között, ám azt állítom:
idehaza a fővárosi elit alapvetően – olykor még csak nem is választásból, hanem a mindennapok adottságaiból fakadóan – elkerüli a többséget.
Ezt a helyzetet lehet tökéletesíteni: az életet el lehet kezdeni magánóvodában, magániskolában lehet folytatni, középiskolában már külföldre lehet jutni. A szabadidő eltöltése is szegregátumokban történik. Felfoghatatlan, milyen különbségek vannak a hozzáférések között: legyen az a tudáshoz, a digitális minimumhoz vagy a kapcsolatokhoz való hozzáférés. Az elzárás tökéletes formája a modern lakópark, amely őrrel védett, sorompón át lehet bejutni.
|
Jeremy Corbyn
Peter Nicholls / Reuters |
A létezése e szegregátumoknak, amelyek lehetnek lakóparkok, egyenruhás kreatívokkal töltött belvárosi mulatók, Borsod megyék egyaránt, szétfeszíti a fennálló rendszert. Már most is érthetetlen, mi tartja össze ezeket a párhuzamos struktúrákat a megszokáson kívül, hiszen „lakóiknak” mások az érdekeik, a reményeik, fundamentálisan különbözik a vagyonhoz, a szabadsághoz való viszonyuk. Arról nem szólva:
ezek a demokráciák – legalábbis a vesztesek érzete szerint – képtelenek igazságot szolgáltatni az elfeledetteknek.
Ők azok, akik nem ismertek szavaikra a tévében. Ők azok is, akiknek elegük van a mából. Ők azok is, akik a látványvilág show-bizniszének rajongói. Ők találják meg hősüket azokban, akik úgy beszélnek, ahogy ők tennék. Az ő politikusaikat Ciprasztól Sandersig, Orbántól Trumpig populistának hívják az elit diskurzusaiban. A populus, azaz a nép, de minimum valamelyik párhuzamos társadalom meg őket tartja politikusnak.
Hogy miért mostanra esik e szereplőknek az előretörése? Mert mára minden leszűkült a látványcivilizációra. Ehhez az kellett, hogy a nyilvánosság átalakuljon. Ennek beteljesedését egyelőre az Egyesült Államokban látjuk. A közösségi média ott már lehetővé tette, hogy a radikálisok közvetlenül szóljanak közönségükhöz, áttörjék az üvegplafont. Belülről nézve érthetetlen, micsoda lelkesedés követi Trumpot vagy Sanderst, ám a többség kívül van. Ezért fontos megérteni, hogy
amikor új nyelvet, problémákat, radikalizmust hallunk, valójában semmi újjal nem találkozunk.
Egyszerűen az elfeledettek politikai akaratát, nyelvét nem sikerül már elfojtani, mondásaikat nem közvetítők moderálják, artikulálják, hanem közvetlenül kihangosítják. Az amerikai példa tökéletes ahhoz, hogy megértsük a forradalmi helyzetet. Sanders és Trump mutatja, a világ nem lesz már olyan, amilyen korábban volt: az egykori outsiderek már kiszoríthatatlanok a fősodorból.
Ráadásul nyilvánvaló, a párhuzamos társadalmak, illetve a hozzájuk való viszony határozza meg majd a politikai beszédet. Trump kulturális, Sanders egyenlőtlenségi keretben beszél a világról.
|
Családi körben
Orbán Viktor Facebook-oldala |
Baloldaliként reményteli fejleménynek tekintem, hogy az elfeledettek, így vezetőik esélyt kapnak. Még akkor is, ha a látványcivilizáció kialakulását egészében hanyatlástörténetnek tartom, ám ezt adottságként elfogadom: e realitásokon belül pedig az új baloldal teremthet jobb világot. Hiszen a vagyoni helyzetbe való radikális beavatkozást, a tőke uralmának megtörését, a közösségek újrademokratizálását hirdető Sanders, miként Corbyn Nagy-Britanniában, azt jelzi: van másik út. Ám ez egyúttal azt is jelenti,
Trump vagy Orbán nagyobb veszély, mint elsőre tűnik. Mert a másik irányba is vezet radikális út.
Azt állítom: az Orbántól Trumpig tartó új jobboldal növeli az egyenlőtlenséget, kulturális és vagyoni téren egyaránt, miközben megértés helyett elzárkózást reklamál, ezért ezt a politikát károsnak tartom. Már csak azért is, mert nem a párhuzamos társadalmak felszámolása, hanem a határok erősítése a célja.
Arra kár várniuk a „felvilágosult” eliteknek, hogy a racionalitás végül majd legyőzi az új bal- és jobboldalt.
Az a racionalitás ugyanis, amelyre ez a feladat várna, nem létezik. Ezt a tudásunkat nem kis részben a liberális társadalomszervezésnek köszönhetjük. Ennek nyomán szabad a piac. Így a reklámokból mindenki megtudhatja, hány sztár fogyasztja a joghurtot, tízből kilenc fogorvos melyik tubust ajánlja. A komplett marketing-, PR-iparág arra épült, hogy e látványvilágban eladja a terméket, növelje a fogyasztók bizalmát, javítsa a cég hírnevét. Hány olyan fogyasztó van, aki utánanéz, kik voltak azok a fogorvosok, akik azt a fogkrémet ajánlották? Ha csupán a joghurt színvonala számítana, minek kellene olimpikonokat, modelleket szerződtetni a hirdetéshez?
Ha viszont így épül fel a piac, így épül a politika is, hiszen ugyanazokon a felületeken reklámoz, ugyanazokon a képernyőkön vetélkedik, ugyanazoknak a fogyasztóknak üzen. Nincs ok azt hinni, hogy a polgárok végiggondolják a programokat, makroszámokat elemeznek, aztán úgynevezett racionális döntést hoznak voksoláskor. Nem is hozhatnak, mert annak nincs normatív fogalma. A libertáriusok számára az egyéni teljesítményt optimálisan elismerő intézkedés a racionális, a baloldaliaknak meg az, ami az egyenlőtlenséget csökkenti, mert az demokratikusan racionális.
A szabadsággal vállaltuk a kockázatot, hogy a bárki marketingje legyőzheti az igazságot. Rizikóztunk, s vesztésre állunk. Több a negatív fejlemény, mint a pozitív.
Hogy a helyzet gyorsan rosszabbodjon, ahhoz hozzájárul a technológia. Az innovációk követhetetlen ütemben követik egymást: a szabályozók képtelenek reagálni erre, a tőke nyargal, a közösségi érdekeknek nincs esélyük a techbiznisz tempója mellett. A technológia gyorsítja a történelmet, az elfeledettek, a perifériára szorultak esélye meg a lassítás lenne.
|
Alekszisz Ciprasz
Philippe Wojazer / Reuters |
Erre viszont nincs esély. A Sandersek igazságában, a Clintonok demokratikus lassításában lehet reménykedni, ám reálisabb pesszimista forgatókönyvvel számolni. Azzal, hogy marad majd politikai játszótérnek a látványcivilizáció egyetlen menedéke, az üzenőfal. Ott legalább azt a valóságot látja mindenki, amelyiket rá szabták.
Amíg azt nézzük, addig sem kell majd arra gondolni, hogy lájkpolitikai rendszerváltók vagyunk.
Mert engedjük a látványnak, hogy felfalja a szabadságot.
