Az utóbbi időben ismét éleződött a vita, hogy több vagy kevesebb Európára, „Európai Egyesült Államokra" vagy a „nemzetek Európájára" volna-e szükség ahhoz, hogy kontinensünk valamennyire megőrizze a világban eddig elfoglalt helyét, fenntartsa a második világháború után kialakult békét, és megtartsa vagy növelje a lakosság jólétét. Jelen pillanatban ez tipikusan a különféle gazdasági és hatalmi elitek vitája, amelyről nemigen akarják megkérdezni az állampolgárokat.
Hosszú ideig volt egy gyorsuló-lassuló egységesülési folyamat, amelyet azonban nem a periféria mostanában (szélső)jobbra tolódó szegényebb országai, hanem a francia és a holland szavazópolgárok utasítottak el legelőször 2005-ben, alig egy évvel a 10 országra kiterjedő keleti bővítés után. Ott, akkor nem az elitek voltak a fő akadályai a közös európai jogosítványok bővülésének, a nemzeti szuverenitás mind nagyobb része feladásának, hanem mag-Európa két fontos országának polgárai. Előzmény volt, hogy a norvégok a saját elitjük ellenében kétszer szavaztak az uniós csatlakozás ellen, és nemcsak az angolok, hanem a svédek és a dánok is elutasították a közös valutát.
A nemzeti identitásokhoz képest az európai identitás meglehetősen gyenge – de kérdés, miért nem foglalkoznak ezzel érdemben azok, akik egységes Európát akarnak. Egy Európai Egyesült Államok mégsem csak a brüsszeli apparátusok központosított hatalmát kellene hogy jelentse, hanem valami népképviseleti közös akaratot is. Ehhez képest az Európai Bizottság „centrális erőterét" olykor a hatalommegosztás minimális lehetőségével is alig rendelkező Európai Parlament is zavarja.
