Elmentem Jonathan Scheele bukaresti uniós nagykövethez, és próbáltam meggyőzni, hogy segítsen. Azzal érveltem, hogy az általunk szorgalmazott nyomvonal egyrészt rendkívül sokat jelentene az erdélyi magyaroknak is, többek közt bekapcsolná a Székelyföldet az európai vérkeringésbe, és így a román–magyar feszültségeket is enyhítené, másrészt pedig Erdély közepén áthaladva jóval nagyobb gazdasági kisugárzása lenne egy ilyen autópályának, mint lent a Déli-Kárpátok lábánál a másiknak.
Scheele általában odafigyelt az érveinkre, nem sokkal az említett beszélgetés után például eljött az aradi Szabadság-szobor sok vitát kiváltott, számunkra áttörést hozó visszaállítására 2004 áprilisában, sőt, beszédet is mondott.
Ezúttal azonban csak udvarias szabadkozást kaptam válaszul:
Brüsszelnek kiemelten fontos a dél-erdélyi autópálya, mert az a tranzitútvonal a Balkán felé, és sajnos mást nem tudnak támogatni. Fogalmam sincs, egyáltalán megértette-e a szempontjaimat, vagy csak süketek párbeszéde volt az egész.
Később kísértetiesen hasonló beszélgetést folytattunk a Brüsszel által kitalált fejlesztési régiók megváltoztatásáról is. Az etnikai, kulturális, történelmi kritériumokat figyelembe véve szerettük volna újjászervezni a régiókat, mert véleményünk szerint ez megint csak sokat segített volna a Székelyföld gazdasági felemelkedésében. Sem a románokat, sem az uniós bürokratákat nem tudtuk jobb belátásra bírni.
A románok úgy féltek a magyar többségű régió gondolatától, mint ördög a tömjénfüsttől, az Európai Unió meg egyszerűen nem volt képes a statisztikai szempontoktól eltekinteni, és kétségbeejtő botfülűséggel hallgattak minket, akár a kulturális sajátosságokat, akár a tradíciót hoztuk szóba.
Akkor éreztem először, hogy bár sóváran várjuk Románia felvételét, mert ettől magyar nyomorúságaink egy része is megoldódhat, könnyen cseberből vederbe kerülhetünk, ami az etnikai problémákat illeti.
Igaz, a brüsszeli egyenruha jóval kevésbé vág hónaljban, mint a román nemzetállami uniformis, de – úgy tűnik – egyiket sem reánk szabták.
Mellesleg autópályaügyben a helyi érdekeket figyelmen kívül hagyó uniós stratégia sem sokat ért: a jugoszláviai háborúk idején elképzelt tranzit közben okafogyott lett, hiszen ma már inkább Szerbián át halad a teherszállítás a Balkán felé. Persze pénz nem nagyon jött akkor még a dél-erdélyi tervekre sem, viszont később mégis beindult ott az autópálya-építés, és most már jó ütemben halad.
Adrian Nastase miniszterelnök pedig győzködésünkre belement, hogy uniós támogatás nélkül kezdődjék el az észak-erdélyi útépítés. 2003-ban, éppen az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusának alkalmával megállapodást is kötött a román és a magyar miniszterelnök, hogy kormányaik összehangolják autóút-építési stratégiájukat. Magyarország nagyjából be is tartotta az egyezséget, de arra már nem volt ereje azóta sem, hogy Románián számon kérje ugyanezt.
Nem sokkal a szatmárnémeti találkozó után szerződést kötött a román kormány az amerikai Bechtel céggel, aztán még jó néhány év beletelt, míg iszonyú drágán megépült ötvenvalahány kilométer Gyalu és Aranyosgyéres között.
Ha sietünk, ma már elkerülhetjük jövet-menet Kolozsvárt és Tordát. Ez is valami.
A történet 2003 körül kezdődött, és most 2015-öt írunk. Körülbelül ilyen gyorsasággal oldódnak meg a legfontosabb kérdések mifelénk, ha nem vagyunk képesek a kölcsönös érdekeket felismerni, illetve az Európai Unióval felismertetni.
A történelmi Erdély területe valamivel nagyobb, mint a mai Magyarországé, de míg a magyarországi autópályák hossza bőven ezer kilométer fölött van, az elkészült észak-erdélyi és dél-erdélyi szakasz együtt is alig haladja meg a százat. Sokszor kellett vérre menő vitákat folytatnunk később is a román kormányban minden olyan elképzelésért, ami mögött obskurus magyar érdekeket sejtettek román kollégáink.
De ha az Európai Unió akart valamit, nem lamentáltak, ment minden, mint a karikacsapás.
Csakhogy az a kérdés: mit akart és mit akar az Európai Unió? Mit akar Európa? Mindig eszembe jut ma is ez az útépítési történet, amikor Marosvásárhelyről Budapest felé menet Aranyosgyéresnél rátérek a pályára, és amire a gépkocsim kifutná magát, Gyalunál véget is ér.
Nézhetem innen is, onnan is: hogyha nem ragaszkodtunk volna hozzá, ennyi sem lenne. Ebben a megközelítésben kitartásunk emlékműve ez az ötvenvalahány kilométer.
Más optikából meg az egész arról szól, hogy a rosszul eltervezett, nem a kölcsönös érdekek mentén megrajzolt jövő nehezen épül, állandóan korrekcióra szorul, és ki tudja, felépül-e teljesen. Monomániásan ismétlem egy ideje: nemcsak egy autópálya, nemcsak egy gazdasági régió, hanem egész Európa sorsa is a nemzeti és a regionális sajátosságok helyes értelmezésétől függ valójában.
Más szóval: pillanatnyilag elsődleges a gazdaság, de, ha szabad így mondani, még elsődlegesebb a kultúra (nyelv, etnikum, vallás, hagyomány, ki-ki értse a maga szája íze szerint).
Vagyis hogy el tudunk-e képzelni egy sokszínű Európát, amely nem Prokrusztész-ágyként fungál, és nem kell senkinek sem a fejét vagy a lábát levágni, de megnyújtani sem kell ahhoz, hogy beilleszkedjék.
Igazuk van ilyen értelemben azoknak, akik azt mondják, hogy tulajdonképpen nem görög válságról vagy menekültválságról kell beszélni, hanem Európa-válságról, és ennek helyes megoldásán múlik minden egyéb. Hiszen első hallásra nyilvánvalónak látszik, hogy aki az eurozóna előnyeiből részesülni akar, annak alá kell vetnie magát a közös játékszabályoknak.
Ez így is van, csakhogy maga az Európai Unió is irányelvekről, vagyis direktívákról beszél, ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy egy irányba kell haladnunk, de ugyanazokat az elveket mindenki a maga sajátos helyzetét figyelembe véve alkalmazza. Csakis ebben az esetben lehet kölcsönös érdekekről beszélni. Tudom, ezzel durván vissza is lehet élni, erre magyarországi példákat bőven hozhatnék fel az utóbbi évekből, de mégsem gondolom, hogy az a jó megoldás, ha a görögökből is németeket akarunk fabrikálni, ami egyébként sem fog sikerülni.
Az sem biztos, hogy ami jó a francia nemzetállamnak, az jó az erdélyi magyaroknak is. És így tovább.
Igaz, könnyebb úgy kormányozni Európát, hogy nem kóstoljuk végig a magyar vagy a román gazda paradicsomát, hanem azt mondjuk, hogy az a paradicsom ízletes, amelynek – mondjuk – kb. öt centiméter az átmérője. Egyszerű és ellenőrizhető módszer. Amikor éppen nincsen baj. De ha válság van, akkor bizony Európa képtelen gyorsan, határozottan, szolidárisan cselekedni, mert minden látszat ellenére nem tanulta meg az érdekegyeztetés útjait-módjait.
|
| Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI |
A volt szocialista országokkal is hosszan tárgyalgattak ugyan a belépési feltételekről, de alapjában véve Brüsszel mégis úgy járt el, mintha, mondjuk, Romániának – ezt láttam, erről beszélhetek – egyoldalú érdeke lett volna a belépés, holott ez nem igaz, hiszen minél nagyobb és sokszínűbb az Európai Unió, annál dinamikusabban kellene működnie a gazdaságnak is, beleértve a piac bővülését.
Az „egynyelvű” Európa gyenge, hogy István királyunk intelmét parafrazáljam, és itt ne arra tessék gondolni, hogy hány nyelvet használnak az Európai Parlamentben, mert az a soknyelvűség nagyon rendben van, hanem arra, hogy az identitások sokfélesége nemcsak azt jelenti, hogy más-más nyelven szólalunk meg, hanem azt is, hogy sok mindenben másképpen gondolkodunk.
Itt van ez a Huntington sötét jóslatát, a civilizációk ütközését beteljesíteni látszó menekültválság. Eddigi „direktíváival” Európa nem tudja kezelni még a humanitárius katasztrófahelyzeteket sem.
Valószínűleg fel sem merült azokban, akik a schengeni megállapodást kidolgozták, hogy rendkívüli esetekben ez az egész miként működik, illetve nem működik.
Amerika is, Európa is a létező világok legjobbikának tartja a magáét, és ezzel akár egyet is érthetnénk, de ha jobban belegondolok, már az amerikai és az európai berendezkedés között is jelentős különbségek vannak, ami arra figyelmeztet, hogy helytől és időtől függően, természetesen ugyanazokat a demokratikus elveket követve, lehetségesek különböző megoldások.
Nem lehet úgy beavatkozni Irakban, Szíriában vagy közvetve Ukrajnában, hogy nem igazán látjuk, mi lesz a vége. Nem beszélve arról, hogy egyéni jogokban tényleg rendkívül toleránsak, de kollektív jogokban még mindig intoleránsak a nyugati demokráciák is.
Netán segítenek nekünk Romániában utat építeni, de csak ott, ahol jónak látják, míg aztán egyszer, ki tudja, azon is menekültek gyalogolnak nyugat felé Germánia!, Germánia! felkiáltással, igazolva, hogy mégis jó helyen van az az autópálya.
