galéria megtekintése

A kerítésen túl

Az írás a Népszabadság
2015. 06. 19. számában
jelent meg.


Varga G. Gábor
Népszabadság

Tömegek mozognak a szögesdrót árnyékában, rést keresve a pajzson. A határőrök feszültek, néha egy-egy lövés is eldördül, és van, hogy megöl valakit. A vasfüggönyt épp 26 éve lebontó Magyarországon tudják: ez nem hollywoodi agyszülemény, ez a valóság volt, még akkor is, ha manapság többször látunk felvételeket az USA és Mexikó közötti 3000 kilométeres vasfüggönyről, mint arról, amely egykor a nyugati határainkon állt. Igaz, nálunk az országot elhagyni akarók megállítására húzták fel, de Amerikában is tudják, mi is tudjuk: a kerítés lehet látványos, de nem jelent megoldást.

A probléma felszínes kezelése csupán, s ebben hasonlít ahhoz a módhoz, ahogy Európa megközelíti a menekültáradat kérdését. A problémát, amilyennel a modernnek nevezett világ még nemigen találkozott. A más okok mellett természetesnek tartott folyamatos, lassú bevándorlást sem sikerült tökéletesen kezelni, de arra legalább volt stratégia. Más kérdés, hogy sok évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a bevándorlók második-harmadik generációjának mentalitásával senki nem számolt, családok tízezreit nem sikerült feszültségmentesen integrálni a társadalomba. Ennek fényében felmerül: mit tudunk kezdeni a menekültek százezreivel? Azt, hogy keresztülvonszolják magukat a fél világon, nem lehet pusztán a nagyvonalú szociális rendszer és a jobb életszínvonal vonzásával magyarázni. Még ha igen sokan, köztük Magyarország miniszterelnöke, ezt teszik is.

Európa keveri a bevándorlókat és a menekülteket, csak kerítésről vagy befogadásról beszél. Magyarországon liberális humanisták és a magát országvédőnek tudó jobboldal közti árok mentén ítéljük meg a feszítő problémát. De foglalkozunk-e azzal, milyen veszély leselkedik azokra, akik képesek féléves gyalogútra indulni, nem a jobb élet, hanem – állítom – pusztán a biztonság reményében? Ha kiindulunk abból, hogy természeténél fogva mindenki kötődik a szülőföldjéhez, minek kell történnie ahhoz, hogy valaki hátrahagyja gyökereit, rokonait, emlékeit a totális bizonytalanságért, amit a menekültstátusz jelent? Miért vállalkozik valaki arra, hogy apját-anyját, kedvesét, gyermekét és saját magát életveszélybe sodorva felüljön egy lélekvesztőre, ami Európába tart a Földközi-tengeren át?

 

Eljön-e a felismerés, miszerint a világ legembertelenebb vidékein végrehajtott nemzetközi humanitárius akciók legfeljebb a lelkiismeret nyugtatgatására jók? Lesz-e vita arról, mit lehetne tenni, ami megakadályozza az embertömegek elindulását az ismeretlenbe? Ki veszi fel a harcot a hatalmas szervezett embercsempészkörrel, amely eurómilliókat keres egy-egy halálos lélekvesztő útnak indításával? Az új helyzet új stratégiát igényel. Hiszen még egy befogadó társadalomban is óriási feszültséget kelt, ha a helyiek tömegei kezdik el félteni a magukét azoktól, akik sok esetben azt sem tudják, hová érkeztek. Kerítést építeni könnyebb, mint feltárni és megoldani az igazi problémákat. De annyit is ér.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.