A katalán álom

Ezzel együtt a madridi kormány, bármennyire is vétózza egy ilyen, ügydöntő népszavazás megtartását – ellentétben Cameronnal, aki „megengedte” a skótoknak –, nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja közel kétmillió ember elkülönülési érzelmeit.

Ez egyfelől. Másfelől Artur Mas katalán elnöknek és híveinek nem szabad abba az illúzióba ringatniuk magukat, hogy ha egyoldalúan (értsd: Madrid egyetértése nélkül) kikiáltják a katalán függetlenséget, akkor ugyanazzal a mozdulattal maradnak az Európai Unió és az euróövezet tagjai. A ravasz David Cameron, tehát a brit kormányfő jó előre figyelmeztette őket – miként a skótokat is –, hogy ilyen sajnos nincs. Minden új európai államnak elölről kell kezdenie a csatlakozási tárgyalásokat az unióval is, az európai központi bankkal is.

De a dolog politikai veleje – az én szememben – nem ez. Hanem az, hogy két nemzeti (kisebbségi) függetlenségi mozgalom, a skót meg a katalán az anyaországból való kiválás révén szuverén gazdagságról álmodozik. Kicsit csúnyábban szólva arról, hogy ami az övé (a skótoknál ez az energia, a katalánoknál a felhalmozott vagyon), azt nem adja oda a szegényebb régióknak. Holott az egész unió „arról szól”, hogy a gazdagok felzárkóztatják a szegényeket – Katalónia például Andalúziát. Aki ezt az alkut felmondja, felmondja Európát.

Ezzel együtt: Madrid éppenséggel adhatna nagyobb szabadságot a katalán parlamentnek az adó- és költségvetési politikában. Mas ugyan saját külügyminisztériumról és központi bankról is álmodozik – talán nem is annyira álmodozik, mint inkább az immár a kezében levő parlamenttel meg is akarja szavaztatni másfél éven belül –, de ez aligha megy a spanyol állami szuverenitás sérelme nélkül. De ha szíve szerint költhet vagy szabályozhatja az adókat (Skóciában van erre példa), attól nem omlik össze az ország. Valahol lennie kell egy középútnak a katalán függetlenség és a spanyol állami összérdek között.