galéria megtekintése

A katalán álom

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 30. számában
jelent meg.


Aczél Endre
Népszabadság

Spanyolország katalán régiója vasárnap parlamentet választott magának (amiben semmi új nem volt), ám ebben a testületben többséghez jutott az ún. szeparatista koalíció (ami viszont új.)

Nekem történetesen módom volt a katalán függetlenség harcosainak eksztatikus ünneplését itt helyben órákon át és legalább öt tévécsatornán szemlélni, de nem igazán értettem, mivégre a győzelmi parádé, amikor a szeparatista lista nem kapta meg az összes leadott voks 50 százalékát.

Egyszóval a kívül álló emberben erős kétségek támadhattak azzal kapcsolatban, hogy vajon a saját nyelvű, saját kultúrájú, a francoizmus vége óta szabadon és gazdagon élő s végső soron spanyol érzelmű katalánokban valóban olyan erős-e a függetlenné válás vágya, ahogyan ezt politikusaik közül számosan állítják. Annyira azért nem. Hiszen ha szabályos népszavazást rendeznének Katalónia államiságának kikiáltásáról, Spanyolországból való kiválásáról, ahhoz bizony minimum 50 százalék kellene (kellett volna), ami ugyebár nem jött össze. Mint mondani szokás, ezen az oldalon sokan voltak, de nem elegen.

 

Ezzel együtt a madridi kormány, bármennyire is vétózza egy ilyen, ügydöntő népszavazás megtartását – ellentétben Cameronnal, aki „megengedte” a skótoknak –, nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja közel kétmillió ember elkülönülési érzelmeit.

Ez egyfelől. Másfelől Artur Mas katalán elnöknek és híveinek nem szabad abba az illúzióba ringatniuk magukat, hogy ha egyoldalúan (értsd: Madrid egyetértése nélkül) kikiáltják a katalán függetlenséget, akkor ugyanazzal a mozdulattal maradnak az Európai Unió és az euróövezet tagjai. A ravasz David Cameron, tehát a brit kormányfő jó előre figyelmeztette őket – miként a skótokat is –, hogy ilyen sajnos nincs. Minden új európai államnak elölről kell kezdenie a csatlakozási tárgyalásokat az unióval is, az európai központi bankkal is.

De a dolog politikai veleje – az én szememben – nem ez. Hanem az, hogy két nemzeti (kisebbségi) függetlenségi mozgalom, a skót meg a katalán az anyaországból való kiválás révén szuverén gazdagságról álmodozik. Kicsit csúnyábban szólva arról, hogy ami az övé (a skótoknál ez az energia, a katalánoknál a felhalmozott vagyon), azt nem adja oda a szegényebb régióknak. Holott az egész unió „arról szól”, hogy a gazdagok felzárkóztatják a szegényeket – Katalónia például Andalúziát. Aki ezt az alkut felmondja, felmondja Európát.

Ezzel együtt: Madrid éppenséggel adhatna nagyobb szabadságot a katalán parlamentnek az adó- és költségvetési politikában. Mas ugyan saját külügyminisztériumról és központi bankról is álmodozik – talán nem is annyira álmodozik, mint inkább az immár a kezében levő parlamenttel meg is akarja szavaztatni másfél éven belül –, de ez aligha megy a spanyol állami szuverenitás sérelme nélkül. De ha szíve szerint költhet vagy szabályozhatja az adókat (Skóciában van erre példa), attól nem omlik össze az ország. Valahol lennie kell egy középútnak a katalán függetlenség és a spanyol állami összérdek között.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.