Egy hete tart a puccs Törökországban – ezt üzente nekem egy török ismerősöm, akivel pár éve ismerkedtem egy tanulmányúton. Nem fejtette ki, mire is gondol.
A katonai puccskísérletet persze leverték még múlt péntek éjszaka, szombat hajnalban. Tehát a veterán újságíró nem a katonák hatalomátvételi próbálkozására gondolt, hanem a megtorlás és boszorkányüldözés napjaira. Arra, hogy az igazságügyi miniszter bejelentette, megtalálták a megfelelő méretű csarnokot, ahol elfér majd a mintegy 300 vádlott, akit a hatalomátvétel megtervezésével gyanúsítanak. Elképesztően sikeres a nyomozás. Egy másik levelezőpartnerem kételkedik, hogy Erdogan szervezte volna maga ellen a színjátékot, arról elmélkedik, hogy túlságosan megrendültnek látta az elnököt.
Nehéz a messze távolból ítélkezni, amikor azok sem látnak tisztán, akik ott vannak az események közepében. Az én kollégáim – mondjuk úgy – baloldaliak. Ez Törökországban azt jelenti, hogy iszonyodnak a katonai rendszertől. Aki elég idős, annak vannak is katonai börtön- és verésemlékei a 80-as évek elejétől. De nincs kapcsolatuk azzal a másik világgal, a vidék-Törökországgal, amely Erdogant isteníti. Idegen számukra. Ha valaki meg akarja érteni ezt a kettéhasadt világot, olvassa a Nobel-díjas Orhan Pamuk regényeit. Legújabb, magyarul is megjelent vaskos könyvében ott a XX. század végi török történelem, amely egyenes vonalban vezet a közelmúltbeli eseményekhez.
