Most, hogy a kórházak is már egyszer használatos gumikesztyű helyett kancelláriákat kapnak, elmondhatjuk, hogy Magyarország a kancelláriák országa lett. Ahogy annak idején a decentralizáció forradalmasította a gazdálkodást, úgy töri át a régimódi szisztémát az új központosítás: egyik felügyeletet felügyel egy újabb felügyelet. Kielégítő magyarázatok szolgálnak mindig a változásra, érdekes módon az érvek nem is nagyon különböznek egymástól, mindkét út a helyes, takarékos döntéseket szolgálja. Az egyik azért, mert helyben jobban tudják, mi, mikor és miért kell, körülhatároltabb a felelősség, a másik azért, mert nagy tételben jobb az alkupozíció, nagyobb a rálátás a területre. Később kiderül, hogy valamiért sem ez, sem az nem működött ideálisan, rengeteg pénz folyt el, nem csökkent a bürokrácia, újra halmozódnak a tartozások, ismét változásra érett a helyzet. Felelősök, pontos válaszok a miértekre nincsenek.
Szóval mindkét verziónak vannak hívei és ellenzői, de istenigazából még soha nem derült ki, hogy jól jön-e ki az állam, ha minden általa működtetett, netán az önkormányzatok uralta területen furtonfurt elvesz hatásköröket. Kancelláriákkal, alközpontokkal, régiós centrumokkal operál, ahelyett, hogy ott történne elszámoltatás, javulás, ahol a baj megtörtént. Nem. Ott kiegyenlíti a számlát, majd központosítja a döntéseket. Legtöbb esetben fogalmunk sincs róla, hogy néhány egyetem vagy egészségügyi intézmény elszaladt költségvetésének objektív vagy szubjektív okai vannak-e. Gyűlnek a kifizetetlen számlák, érkeznek a híradások a beszállítók türelmetlenségéről, meglebben a gyanú néhány összejátszásról, közbeszerzési anomáliáról – de hogy a rendre felhalmozódott deficitet egy újra és újra szűkre szabott költségvetés okozza-e vagy gondatlanság, szakértelemhiány, erre csak homályos utalások születnek. Történik mindez egészen addig, amíg a különböző szintű és rangú autonómiáknak véget nem vet egy miniszteri biztos vagy kancellár.
Ezek beállítása korántsem az adminisztráció csökkentése jegyében történik, s azt sem tudjuk, hogy megszolgálják-e az irodájuk fenntartására fordított pénzt. Nem lehetett volna a régi módon racionalizálni a működést? Előfordulhat, hogy a kirakatba tett spórolás zavarokat, minőségromlást okoz? Lehet, hogy erre is, arra is van példa, elemzésük tanulságokkal járna. Mert ezt nem lehet csak úgy elintézni, hogy van jó egyetem, kórház, iskola központi hivatal nélkül, s akadt, ahol meg belevesznek a kifizetetlen csekkek tömegébe. Arra kéne felelni, hogy mitől vegetálnak évek óta krónikusan problémás intézmények, s azok gondjait miért nem próbálják helyben megoldani, s miért bolygatjuk fel miattuk folyton az egész rendszert? Lehet, hogy az állandó betanulás, próbaüzem hivatott eltakarni a nagyobb bajt? Mármint, hogy ezekben a szektorokban mi miért annyi, amennyi. Általánosságban mondják, hogy betarthatatlanok mind a költségek, mind a követelmények, összefolyik a pazarlás és a megkurtítás. És konkrétan? Vajon a buzgó átszervezések közepette ki készít el egy tételes leltárt a „klikesedés” okozta lelki, szellemi, anyagi károkról?
