Egyetlen népszavazás lesz idén Magyarországon. A kormányé. Hat év „nemzeti együttműködésének” tapasztalatai alapján nehéz szabadulni a feltételezéstől: a Nemzeti Választási Iroda mindent elkövetett, hogy az állami földeladások elleni tiltakozás esetében az érvényes aláírások száma a 200 ezres határ alatt maradjon.
Ugyanakkor, mondjuk egy évtizeddel ezelőtt az MSZP-nek meg se kottyant volna, hogy a szükséges aláírás-mennyiség többszörösét összegyűjtse. A fennálló politikai rezsimmel szemben szükséges is lett volna a túlgyűjtés, mert az erőpolitika csak az ellenerőből ért. Ha van. Amikor egyetlen párt ereje kevés, becsatornázhatók-e külső energiák? A szövetségpolitika dilemmái nem a jelöltállításnál kezdődnek, hanem jóval korábban. Megnyerhető-e a partnerpártok támogatása? Hoz vagy visz, ha igen? Vajon érdekükben áll egymást támogatni? Visszaadják a szívességet? Ha szövetkeznek, mindenkit be kell venni? Ha valaki kimarad, a senki földjére kerül? Rosszabb neki, ha ott van?
A politikában az együttműködés magában hordozza a versenyt. A szövetkezni képes politikai erők szavazóbázisai között szinte mindig van átfedés, s egyiküknek sem mindegy, melyiküknél realizálódik végül a támogatás. A hazai demokrata ellenzék szervezetei évek óta ugyanarra a szűk másfél millió szavazóra vannak utalva. A szervezeti széttagoltságot a személyiségek, arculatok, programpontok különbsége indokolja, de közben egyik párt sem képes arra, hogy önállóságára támaszkodva elrugaszkodjon, dinamizálva az egész demokrata oldalt. És akkor még szó sem esett a civil üstökösökről, akik a pártok számára egyidejűleg jelentenek reményt – a választók mozgásba hozásával – és veszélyt, mivel előbb-utóbb egy civil mozgalom elviheti a szavazókat minden ellenzéki párt elől.
