Ezen elv mögött az a filozófia húzódott meg, hogy Amerikában nincsenek kiváltságok, csak egyenlő jogok. Azok a bevándorlók, akik a XIX. század elején hátrahagyták az óhazát, túlnyomórészt a szabadságot keresték, és örömmel azonosultak a fogadó társadalommal, cserébe az új haza által nyújtott jogokért. Az amerikai állam elvileg mindenki előtt nyitva állt, de az amerikai politikai elit leginkább a fiatal, nőtlen férfiakat várta, akik munkabírók, szorgalmasak és hajlandók alkalmazkodni a puritán munkaerkölcshöz. Ez a mentalitás szükséges volt a kontinens meghódításához és benépesítéséhez.
Az amerikai politikusok és értelmiségiek azt kívánták, hogy a fiatal bevándorlók mielőbb alkalmazkodjanak, vagyis álljanak munkába, vegyenek feleségül egy angol nyelvű nőt, hogy gyermekeik az angol nyelvet hallják a bölcsőben, majd az iskolában. Az iskola, az egyleti élet és a sajtó volt a hazafias asszimiláció három pillére – a közös bennük az angolnyelvűség volt. Charles Glenn amerikai iskolatörténész az általános iskolát az „amerikai társadalom alapintézményének" nevezte. Gonzales szerint pedig az amerikai karakter az osztálytermekben kovácsolódott ki. A vallási gyülekezetek szintén angol nyelvűek voltak, hiszen a protestáns egyházak – kisszámú hollandtól, némettől és skandinávtól eltekintve – angol ajkúakat tömörítettek.
Az első amerikai bevándorlók között többségben voltak a protestánsok, akik egy hasonló kultúrába érkezve nem jelentettek kulturális kihívást a fogadó társadalom részére. A XIX. század közepén, az Írországból történő nagy ír exodusszal (1845–1852) az a helyzet állt elő, hogy az Egyesült Államok keleti partján tömegesen jelent meg egy római katolikus népcsoport, amely az angol katolikusüldözések hosszú történetének hatására ellenszenvvel viseltetett a fogadó társadalom angolszász és protestáns értékrendje iránt. Egyúttal ez volt az első szociális célzatú bevándorlás amerikai földön, amelynek során a bevándorlókat nem egyszerűen a szabadság ígérete vonzotta, hanem azzal egyenrangúan a jobb élet reménye is. E három okból – tömegesség, kulturális elkülönülés a katolicizmus alapján és eltérő motiváció – az íreket jobban sújtotta a diszkrimináció, és az első idegenellenes titkos szövetség (a Know-nothing, azaz Nemtudom mozgalom) velük szemben szerveződött meg. Végül az írek is beilleszkedtek, nem utolsósorban azért, mert a katolikus papok maguk is az amerikaivá válást szorgalmazták.
Gonzalez szerint a hazafias asszimiláció eredménye, hogy az 1880-as években egy wisconsini szenátor, a Poroszországban született Richard Guenther kijelentette államának német születésű telepesei nevében: „Soha többé nem vagyunk németek; amerikaiak vagyunk." 86 évvel később Kalifornia ír származású republikánus kormányzójelöltje, Ronald Reagan kijelentette: „Ami engem illet, nincsenek kisebbségi csoportok. Mi mindannyian amerikaiak vagyunk." A jelölt ellenszenvvel nyilatkozott azokról, akik a „kötőjeles" (félig amerikai) identitást erőltetik: „Meg vagyok győződve arról, hogy az ellenfeleink a kötőjelezéssel szavazócsoportokat kreálnak, politikai célból." Reagan sokak érzelmét fejezte ki, de ekkor már korántsem mindenkiét. A kötőjeles (ír-amerikai, lengyel-amerikai, olasz-amerikai stb.) identitás egyre inkább utat tört magának az amerikai társadalomban. Ennél is nagyobb kihívást intéztek a nemzet felé az afroamerikai, indián és spanyol ajkú polgárjogi mozgalmak az 1950–60-as években. A Demokrata Párt nyitott a kisebbségi csoportok felé, az antiszegregációs törvényekkel és a bőrszín szerinti pozitív diszkrimináció bevezetésével.
Az 1970-es évektől részben a változó demográfiai arányokra, részben az afroamerikai és egyéb polgárjogi mozgalmak erősödésére tekintettel egyre terjedt egy másik felfogás, amely a multikulturális társadalommodellt ajánlotta az amerikaiaknak. A Kanadából elterjedt, Pierre Trudeau liberális párti miniszterelnök nevéhez kötődő fogalmat sokszor leegyszerűsítik a különböző kultúrák egymás mellett élésére. Valójában ez a kifejezés ennél többet takar: nem egyszerűen egymás elfogadásáról van szó valaminő „szeressük egymást"-elv jegyében, hanem arról, hogy a kormányzat maga is úgy tekint a társadalomra, mint kulturális csoportok sokaságára, és a kormány védelmezi, illetve minden intézkedésével érvényre juttatja a kulturális diverzitást. Mike Gonzalez úgy definiálja a multikulturalizmust, mint amely az etnikai identitások támogatásával különálló csoportérdekeket hoz létre, amelyek ráadásul rövid távú szociális előnyökhöz kapcsolódnak. Az ő értelmezésében a multikulturalizmus visszájára fordítja a 200 éves asszimilációt és egy disszimilációs folyamatot erőltet, amely – Gonzalez szerint – nem egy alulról jövő csoportnyomás terméke, hanem egy értelmiségi, jogvédő program. Szerinte ez a társadalom széttöredezéséhez vezet az etnikai kollektivitások alapján, ahelyett, hogy minden egyes egyén jogai érvényesülnének, etnikumtól függetlenül. Kivált erősen bírálja a pozitív diszkriminációt, amely szerinte az eredeti elképzelésekkel ellentétes irányban hatott: ahelyett, hogy lassanként elvezetett volna a „színvak" foglalkoztatottsághoz, az előnyszerzés forrásává vált a munkaerőpiacon.
Gonzalez elemzésének végkicsengése az, hogy nyílt politikai vitára van szükség az asszimilációról és a multikulturalizmusról, amely felöleli az iskolareform, a történelemtanítás és a civil szervezetek megerősítésének a kérdéskörét.
Ilyen vitára az Európai Unióban is szükség lenne, ha a közösség komolyan gondolja, hogy vonzó célpont kíván lenni a bevándorlók (és menekülők) számára. Egyszer pedig erre a vitára talán Magyarországon is sor kerülhetne, ha végre túljutnánk azon az állapoton, hogy kizárólag görcsös félelemmel tudunk reagálni a globális világ folyamataira. Ez a kérdés túl fontos ahhoz, hogy a tárgyalását meghagyjuk azoknak, akik a bevándorlásellenes kampányokkal a napi politika aprópénzére váltják.
A szerző politológus, történész
