galéria megtekintése

A hazafias asszimiláció

5 komment

Paár Ádám

A menekültválság kapcsán ismét fellángolt a vita a multikulturális társadalomról Európában. Az Egyesült Államok sokak számára ideális mintát nyújt a multikulturális társadalomra. Valójában a multikulturális modell csak negyven éve létezik az óceán túloldalán, és ma heves támadások kereszttüzébe kerül. Az amerikai társadalom jelentős része vissza kívánna térni egy korábbi modellhez, a hazafias asszimilációhoz. De mi is ez?

A XVIII. század végén az amerikai elit egyetértett abban, hogy az Egyesült Államokat meg kell őrizni angol kulturális dominanciájú államnak, elkerülve az etnikai konfliktusokat, és olyan integrációs elveket és intézményeket kell teremteni, amelyek az újonnan jött bevándorlók számára vonzóvá teszik az alkalmazkodást az angol-amerikai kultúrához.

Ezt a megvalósult modellt nevezték hazafias asszimilációnak (pat­riotic assimilation). A Heritage Foun­dation kutatója, Mike Gonzalez úgy fogalmazott egyik tanulmányában, hogy „a hazafias asszimiláció volt az a kötelék, amely képessé tette Amerikát arra, hogy bevándorlók nemzete legyen". Ez az elv összefűzte Jeffersont, Lincolnt, Woodrow Wilsont és Franklin Rooseveltet, tehát azt mondhatjuk Gonzalez nyomán, hogy az alapítástól kezdve ez volt az amerikai társadalomszerveződés fő elve.

 

Ezen elv mögött az a filozófia húzódott meg, hogy Amerikában nincsenek kiváltságok, csak egyenlő jogok. Azok a bevándorlók, akik a XIX. század elején hátrahagyták az óhazát, túlnyomórészt a szabadságot keresték, és örömmel azonosultak a fogadó társadalommal, cserébe az új haza által nyújtott jogokért. Az amerikai állam elvileg mindenki előtt nyitva állt, de az amerikai politikai elit leginkább a fiatal, nőtlen férfiakat várta, akik munkabírók, szorgalmasak és hajlandók alkalmazkodni a puritán munkaerkölcshöz. Ez a mentalitás szükséges volt a kontinens meghódításához és benépesítéséhez.

Az amerikai politikusok és értelmiségiek azt kívánták, hogy a fiatal bevándorlók mielőbb alkalmazkodjanak, vagyis álljanak munkába, vegyenek feleségül egy angol nyelvű nőt, hogy gyermekeik az angol nyelvet hallják a bölcsőben, majd az iskolában. Az iskola, az egyleti élet és a sajtó volt a hazafias asszimiláció három pillére – a közös bennük az angolnyelvűség volt. Charles Glenn amerikai iskolatörténész az általános iskolát az „amerikai társadalom alapintézményének" nevezte. Gonzales szerint pedig az amerikai karakter az osztálytermekben kovácsolódott ki. A vallási gyülekezetek szintén angol nyelvűek voltak, hiszen a protestáns egyházak – kisszámú hollandtól, némettől és skandinávtól eltekintve – angol ajkúakat tömörítettek.

Az első amerikai bevándorlók között többségben voltak a protestánsok, akik egy hasonló kultúrába érkezve nem jelentettek kulturális kihívást a fogadó társadalom részére. A XIX. század közepén, az Írországból történő nagy ír exodusszal (1845–1852) az a helyzet állt elő, hogy az Egyesült Államok keleti partján tömegesen jelent meg egy római katolikus népcsoport, amely az angol katolikusüldözések hosszú történetének hatására ellenszenvvel viseltetett a fogadó társadalom angolszász és protestáns értékrendje iránt. Egyúttal ez volt az első szociális célzatú bevándorlás amerikai földön, amelynek során a bevándorlókat nem egyszerűen a szabadság ígérete vonzotta, hanem azzal egyenrangúan a jobb élet reménye is. E három okból – tömegesség, kulturális elkülönülés a katolicizmus alapján és eltérő motiváció – az íreket jobban sújtotta a diszkrimináció, és az első idegenellenes titkos szövetség (a Know-no­thing, azaz Nemtudom mozgalom) velük szemben szerveződött meg. Végül az írek is beilleszkedtek, nem utolsósorban azért, mert a katolikus papok maguk is az amerikaivá válást szorgalmazták.

Gonzalez szerint a hazafias asszimiláció eredménye, hogy az ­1880-as években egy wisconsini szenátor, a Poroszországban született Richard Guenther kijelentette államának német születésű telepesei nevében: „Soha többé nem vagyunk németek; amerikaiak vagyunk." 86 évvel később Kalifornia ír származású republikánus kormányzójelöltje, Ronald Reagan kijelentette: „Ami engem illet, nincsenek kisebbségi csoportok. Mi mindannyian ­amerikaiak vagyunk." A jelölt ellenszenvvel nyilatkozott azokról, akik a „kötőjeles" (félig amerikai) identitást erőltetik: „Meg vagyok győződve arról, hogy az ellenfeleink a kötőjelezéssel szavazócsoportokat kreálnak, politikai célból." Reagan sokak érzelmét fejezte ki, de ekkor már korántsem mindenkiét. A kötőjeles (ír-amerikai, lengyel-amerikai, olasz-amerikai stb.) identitás egyre inkább utat tört magának az amerikai társadalomban. Ennél is nagyobb kihívást intéztek a nemzet felé az afroamerikai, indián és spanyol ajkú polgárjogi mozgalmak az 1950–60-as években. A Demokrata Párt nyitott a kisebbségi csoportok felé, az antiszegregációs törvényekkel és a bőrszín szerinti pozitív diszkrimináció bevezetésével.

Az 1970-es évektől részben a változó demográfiai arányokra, részben az afroamerikai és egyéb polgárjogi mozgalmak erősödésére tekintettel egyre terjedt egy másik felfogás, amely a multikulturális társadalommodellt ajánlotta az amerikaiak­nak. A Kanadából elterjedt, Pierre Trudeau liberális párti miniszterelnök nevéhez kötődő fogalmat sokszor leegyszerűsítik a különböző kultúrák egymás mellett élésére. Valójában ez a kifejezés ennél többet takar: nem egyszerűen egymás elfogadásáról van szó valaminő „szeressük egymást"-elv jegyében, hanem arról, hogy a kormányzat maga is úgy tekint a társadalomra, mint kulturális csoportok sokaságára, és a kormány védelmezi, illetve minden intézkedésével érvényre juttatja a kulturális diverzitást. Mike Gonzalez úgy definiálja a multikulturalizmust, mint amely az etnikai identitások támogatásával különálló csoportérdekeket hoz létre, amelyek ráadásul rövid távú szociális előnyökhöz kapcsolódnak. Az ő értelmezésében a multikulturalizmus visszájára fordítja a 200 éves asszimilációt és egy disszimilációs folyamatot erőltet, amely – Gonzalez szerint – nem egy alulról jövő csoportnyomás terméke, hanem egy értelmiségi, jogvédő program. Szerinte ez a társadalom széttöredezéséhez vezet az etnikai kollektivitások alapján, ahelyett, hogy minden egyes egyén jogai érvényesülnének, etnikumtól függetlenül. Kivált erősen bírálja a pozitív diszkriminációt, amely szerinte az eredeti elképzelésekkel ellentétes irányban hatott: ahelyett, hogy lassanként elvezetett volna a „színvak" foglalkoztatottsághoz, az előnyszerzés forrásává vált a munkaerőpiacon.

Gonzalez elemzésének végkicsengése az, hogy nyílt politikai vitára van szükség az asszimilációról és a multikulturalizmusról, amely felöleli az iskolareform, a történelemtanítás és a civil szervezetek megerősítésének a kérdéskörét.

Ilyen vitára az Európai Unióban is szükség lenne, ha a közösség komolyan gondolja, hogy vonzó célpont kíván lenni a bevándorlók (és menekülők) számára. Egyszer pedig erre a vitára talán Magyarországon is sor kerülhetne, ha végre túljutnánk azon az állapoton, hogy kizárólag görcsös félelemmel tudunk reagálni a globális világ folyamataira. Ez a kérdés túl fontos ahhoz, hogy a tárgyalását meghagyjuk azoknak, akik a bevándorlásellenes kampányokkal a napi politika aprópénzére váltják.

A szerző politológus, történész

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.