A nagykövet sajnálkozását fejezte ki, hogy a magyar kormánynak nem volt több türelme, mert éppen aznap kapott értesítést Berlinből, hogy az ottani NSZK-képviseletre menekült NDK állampolgárok áttelepülési kérelmét – amennyiben elhagyják a képviselet épületét – az NDK hatóságok kedvezően fogják elbírálni. Szerinte ez a Vogel ügyvéd közvetítésével létrejött megoldás a Magyarországon tartózkodó NDK állampolgárokra is alkalmazható lett volna.
Emlékeztettem arra, hogy a magyar kormány a nyár eleje óta szorgalmazta a két német állam közötti megállapodással történő rendezést, de az NDK vezetése ettől elzárkózott. Utaltam arra is, hogy szemben a berlini alig több mint száz menekülttel, nálunk több tízezren tartózkodnak, és nincs annyi „Vogel ügyvéd”, aki ezt képes lenne kezelni. A nagykövet távozása előtt kötelességszerűen elismételte az NDK vezetésének elmarasztaló véleményét a velük való szolidaritás hiányáról.
Egy óra múlva fogadtam az NSZK budapesti nagykövetét, Alexander Arnotot és vele együtt Kohl kancellár Bonnból érkezett különmegbízottját, Jansen nagykövetet, akik örömmel fogadták tájékoztatásomat a jegyzék átadásáról és tartalmáról. A következő vendég Vladlen Puntusz, a budapesti szovjet nagykövetség ügyvivője volt, akinek ugyanezt a tájékoztatást adtam. Ő megismételte azt a már többször elhangzott szovjet álláspontot, miszerint az ügy a két Németországra és Magyarországra tartozik, abban a Szovjetunió nem kíván állást foglalni.
Még aznap este újabb találkozót kért Vehres nagykövet. Átadta Oskar Fischer NDK külügyminiszter levelét, amelyben arra kérte Horn Gyulát, hogy akadályozza meg a határnyitást. Jeleztem, hogy a levelet továbbítom, de közölje miniszterével, hogy Horn Gyula, aki a kezdeményezője volt a határnyitásnak, bizonyára nem fogja teljesíteni Fischer kérését.
Másnap reggel Nyers Rezső, az MSZMP elnöke kért tőlem tájékoztatást az ügy állásáról. Elmondta, hogy nála is járt Vehres nagykövet és átadta Erich Honecker pártfőtitkár levelét, amelyben Nyers Rezsőt kérte a határnyitás megakadályozására. Megkért, hogy aznap estére szervezzek nála egy találkozót Grósz Károly, Németh Miklós, Horn Gyula és az én részvételemmel a Honeckernek adandó válasz kialakítására. Az esti találkozón egyetértés volt abban, hogy Nyers Rezső erősítse meg: a döntést nem kívánjuk megváltoztatni.
Szeptember 10-én, vasárnap este a magyar televízió A Hét című műsorában Horn Gyula bejelentette, hogy éjfélkor megnyitjuk a magyar–osztrák határt. A következő hetekben több mint 60 ezer NDK állampolgár távozott Ausztrián át az NSZK-ba. Két hónappal később leomlott a két német államot és egyúttal Kelet-, valamint Nyugat-Európát elválasztó, de a magyar lépés következtében immár megkerülhető berlini fal. Egy év múlva egyesült a két Németország, és ezzel megszűnt Európa több évtizedes megosztottsága.
A határnyitás 20. évfordulóján a brüsszeli Európai Bizottság tagjaként, ottani irodámban ért el Hans Dietrich Genscher telefonja, aki megkérdezte, hogy mivel Horn Gyula súlyos beteg, mint akkori helyettese elkísérném-e őt a közel 20 uniós tagállamban sorra kerülő megemlékezésekre. Örömmel mondtam igent a megtisztelő felkérésre. Genscherre tekintettel valamennyi országban fogadott bennünket az állam- vagy a kormányfő is.
Ezeken a találkozókon, de a széles körű részvétellel tartott rendezvényeken is ismételten feltették a kérdést: mi volt az oka, hogy Magyarország, a Varsói Szerződés és a KGST tagállama, területén közel százezer katonával a két német állam konfliktusában az NSZK oldalára állt? Válaszom az volt, hogy a kényes döntést évtizedes magyarországi folyamatok alapozták meg. Az óvatos, de következetes reformok a gazdaságban, a kulturális életben és a politikában.
Az 1980-as évek elejétől kibontakozott nyugati (!) nyitás a külpolitikában, az egyre szorosabb kapcsolatok a nyugati demokráciákkal. Az MSZMP reformerei közé tartozó Németh Miklósban és kormányában, Horn Gyula külügyminiszterben és a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőiben fel sem merülhetett, hogy Magyarország, amely saját állampolgárai számára a világútlevél 1988. január 1-jei bevezetésével szabaddá tette a külföldi utazást, amely 1989 tavaszán csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz, és ezzel védelmet garantált a hazájukból többek között politikai okokból távozó menekülteknek, most több tízezer, a Honecker-rendszer diktatúráját elviselhetetlennek érző NDK állampolgárt erőszakkal visszakényszerítsen a hazájába.
1989 júniusában vitattuk meg először Horn Gyula dolgozószobájában, hogy mit kellene tennünk. Nyilvánvaló volt, hogy a hazatérni nem kívánó és magyarországi menekültstátuszt sem akaró, napról napra növekvő számú keletnémet állampolgár jelenléte egyre kezelhetetlenebb problémát jelent. A határnyitás felé vezető úton azért sem lehetett visszafordulni, mert 1989 tavaszán megkezdődött és június végére befejeződött a hidegháborút idéző „vasfüggöny”, a magyar–osztrák határon húzódó műszaki zár és jelzőrendszer lebontása, s ez nyilvánvaló vonzerőt jelentett az NSZK-ba távozni kívánó NDK állampolgárok számára.
Ráadásul köztudott volt, hogy a berlini fallal ellentétben a magyar–osztrák határon nem volt tűzparancs. A Nyugat felé nyitást végrehajtó Külügyminisztérium értelemszerűen élen járt a megoldás kimunkálásában is. Elvetettük az ellenzéki pártok jó szándékú, de a menekültek nagy száma miatt kivitelezhetetlen ötleteit, így azt, hogy éjszakánként egy-egy vasúti kocsiban vagy autóbuszban tegyük lehetővé a határ átlépését. Olyan megoldást akartunk, amely nem sérti a nemzetközi jogi normákat. Így döntöttünk végül az 1969-es magyar–NDK idegenforgalmi megállapodás titkos záradéka alkalmazásának felfüggesztése mellett. Ezzel kizártuk az illegális határátlépés kísérletének bejegyzését az elkövető útlevelébe, és természetesen a hazatoloncolást is.Magának a megállapodásnak a felmondása azért nem jöhetett szóba, mert az csak hat hónap múlva lépett volna életbe.
Idén is tapasztalhatók voltak olyan törekvések, hogy az 1989. augusztus 19–20-i Páneurópai Pikniket tekintsék „a határnyitásnak”. Az MDF debreceni és soproni szervezetének kezdeményezése, amely felett Pozsgay Imre és Habsburg Ottó vállalt védnökséget, tisztességes és bátor civil rendezvény volt. A Sopronpusztánál, a határ mellett megtartott találkozó alkalmat adott arra, hogy mintegy hatszáz, hazánkban tartózkodó NDK állampolgár átlépje a határt, amit már nem akadályozott a lebontott műszaki zár és a határőrség sem, amelynek közbelépését a politika megtiltotta.
A rendezvény jelezte, hogy a civil társadalom is a határ megnyitását támogatja, de a jogi értelemben vett határnyitás szeptember 10-én történt. A civil támogatás szó szerint létfontosságú elemét jelentette a Kozma atya vezette Máltai Szeretetszolgálat, amely a több tízezer menekült ellátásáról gondoskodott, és tartotta bennük a reményt, hogy Magyarország nem adja ki őket.
A több hónapig tartó folyamat során Budapesten, Berlinben és a Bonn melletti Gymnichben került sor tárgyalásokra Magyarország, valamint a két Németország vezetői között. Németh Miklós és Horn Gyula ezeken egyértelművé tette, hogy nem fogjuk kitoloncolni a hazánkba menekült NDK turistákat, amit a nyugatnémet vezetők megnyugvással és örömmel, míg a keletnémet politikusok szitokáradattal fogadtak. Az egyik találkozón Kohl kancellár megkérdezte, hogy Magyarország milyen ellenszolgáltatásra tart igényt.
Németh Miklós azt mondta, hogy semmilyenre, mert nem üzleti, hanem humanitárius megfontolások alapján döntöttünk. Ez a válasz növelte a magyar magatartás értékét. Persze az is tény, hogy a következő években a Kohl-kormány erőteljes támogatást adott többek között a NATO-hoz és az Európai Unió hoz való magyar csatlakozáshoz, és a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok bővítésével is segítette hazánkat. 2010-ig egyértelmű volt a Magyarország iránti német jóindulat, amit azóta a jobboldali német politikusok és sajtó részéről is gyakori kritika váltott fel.
Sajnálatosnak tartom, hogy időről időre fellángol a vita: kinek tulajdonítható a határ megnyitása? A vita értelmetlen, mert a döntésig vezető út többszereplős volt. Horn Gyula elszántsága, kezdeményezőkészsége és fáradhatatlan aktivitása nélkül valószínűleg nem került volna sor a határnyitásra. Ennek állít emléket több mint tíz német városban egy-egy nevét viselő utca. Az viszont szégyenletes, hogy idehaza nem kapott köztársasági elnöki jóváhagyást a kitüntetésére tett javaslat.
Természetesen a döntés annak idején Németh Miklós kormányfő kezében volt. Az ő egyetértése nélkül nem nyíltak volna fel a sorompók. Az egész ügyet tönkretehette volna a határőrség közbelépése, amit Horváth István belügyminiszter és Székely János országos parancsnok határozott magatartása zárt ki. Fontos volt a civil társadalom említett szerepe is.Meggyőződésem, hogy az elmúlt negyedszázad egyértelműen igazolta az akkori vezető politikusok döntését.
A szerző 1989-ben külügyi államtitkár volt
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
