Ha valóban csak egyféle épelméjű gazdaságpolitika lehetséges, az „egyensúlyi-megszorító” jellegű, a többi felelőtlen őrültség, akkor a politikai pluralizmusnak, a pártok versenyének nincs értelme. Talán tényleg a demokrácia abbahagyása volna a legegyszerűbb, ha komolyan gondoljuk, hogy tulajdonképpen mindegy, mi a magától értetődően helyes gazdaságpolitika társadalmi ára: tartós szegénység, végletes leszakadás, egeket ostromló mértékű munkanélküliség, leépülő közszolgáltatások. Az ilyesmit azok, akikkel megtörténik, jellemzően nem szokták szeretni: alighanem ez az egyszerű összefüggés magyarázza a Sziriza nagy vasárnapi győzelmét.
Az Európai Unió demokratikus krízisét, a „szakértő elitek” és az előretörő „populisták” konfliktusát a pénzügyi válság komolyan elmélyítette. Erről nemcsak Orbán Viktor beszél szimpla hatalmi érdekből, amikor éppen útjában van valamelyik európai intézmény, hanem, sokak mellett, mondjuk, Jürgen Habermas is. A Sziriza ugyanis semmilyen értelemben nem szélsőbaloldali párt, lényegében csak – a kétségbeejtő helyzetben radikálisnak számító – újraelosztási reformelképzeléseket fogalmaz meg, jórészt a legkilátástalanabb helyzetűek megsegítésére.
Olyanokat mond, mint egy hagyományos szociáldemokrata párt a jóléti állam felszámolása előtti időkben, ezt bélyegzi a liberális konszenzus szélsőségesnek. Persze a válasz nyilván az, hogy a Sziriza „mások pénzét” akarja költeni, amire semekkora felhatalmazással sincsen joga, mintha legalábbis ez volna az első eset a történelemben államok adósságának elengedésére.
