Igaznak tűnhet, hogy minek gimnázium annak, akinek dolgozatában az órán hallott „háborúellenesség” szó átalakul „háborús, ellenséges” kifejezéssé. Én pedig azt mondom, ilyen gyereknek is kellhet a gimnázium, mert esetleg a családjának már ez is nagy előrelépés. Mert ha Babits nem is jut el hozzá pontosan, matematikából megbízhatóan teljesíthet. Mert fel tudom állítani a színpadra, ahol kinyílik. Mert az osztálytársak fontos dolgokat tanulhatnak tőle. A „jó” gyerekek is. És mert ő is lélek.
Kisvárosi gimnáziumban tanítok. Itt mindig is együtt tanult a kiváló gyerek a kevésbé kiválóval, a tehetősebb a szegényebbel, a rendezett családi hátterű a ziláltabbal. Mi mindig láttunk sok gyereket, akiket most kiselejteznének a gimnáziumból. És a zömük a helyén van! Csak épp később értek meg. Nem teljesítettek kiválóan a gimnáziumban, de nélküle nem találták volna meg magukat. És az ilyen osztályokból jogi pályára kerülők előnyben lesznek, mert van tapasztalatuk nehezebb életekről.
Mostantól dobjuk hát ki az introvertáltakat, a később érőket, az egyetlen terület megszállott búvárait is?! Neveljük elkülönülésre, elittudatra a 4,19-nél jobbakat?! Teremtsük meg az elit általános iskolára felkészítő elit óvodák hálózatát is?! A javaslat készítői azt állítják, van fogalmuk róla, mi lesz 2030-ban. Pedig nincs. Sose volt ennyire szükség rá, hogy alapozó, a kibírhatatlan tempójú változásokra felkészítő általános képzésben részesüljenek fiataljaink. A mentális megerősítés legalább annyira fontos, mint az elfelejtésre ítélt képletek, tételek.
Egy jó közösség, egy színes osztály, a sok művészeti óra tudja csak megadni ezt. A javaslat súlyos üzenete, hogy jogunk van megmondani, mikor vagy hasznos számunkra. A tulajdonunk vagy. Márpedig az iskola feladata nem az, hogy előírt hasznosságú embereket termeljen. Hanem az, hogy önálló, felelős, tájékozódni képes, szabad embereket neveljen, akik maguktól is hasznosak akarnak lenni.
Demján Sándor betiltaná a művészeti szakköröket, mert nem látja hasznát. Freund Tamás viszont ezt mondja: „A művészeti élmények révén tárjuk szélesre a fiatalokban a befogadás folyosóját az agy és a külvilág között, hiszen ugyanezen a folyosón közlekedik az alkotóképesség is, csak ellenkező irányban. Ezáltal nemcsak kreativitásunk nő, hanem emberségesebb emberekké válhatunk…” Az ügy végletes abszurditását mutatja, hogy ezt a két embert közös bekezdésben említem…
És ki fogja megírni a kivégzendő gimnáziumok listáját? Megmérik a harmincas korosztályt, és ebből következtetnek a középiskolája által hozzáadott értékre? Gyanús, hogy inkább az érdekek beszélnek majd. Két ilyen érdekkört látok. Egyik a megyeszékhelyi lobbi. A polgármester, miután ódákat zeng saját iskoláiról, alázó mondatokat is elejt a vidéki iskolákról. Naná, nála is fogynak a gyerekek, egyszerűbb visszaélni azzal a mítosszal, hogy a nagyobb város eleve jobb. Agyelszívás kicsiben.
Még falánkabb érdekkör az egyház. Nyilván zavarja, hogy hiába kap szuper sportcsarnokot, futópályát, uszodát az elvileg az én iskolámat fenntartó államtól, hiába adják a kilincset egymásnak nála a Végtelenül Fontos Emberek, kollégáimmal legalább olyan jót csinálunk vakolathiányos iskolámban. Még úgy is, hogy a pénz, a dicsőség érzete inkább odairányítja a gyerekek egy részét. Milyen bosszantó lehet, ha nem az úri rétegből származó, nem túl fényes általános iskolai eredményekkel érkező gyerekekkel olyan programokat készítünk, amelyek tanártovábbképzések témái lesznek.
Andor Mihály kiszámolta, hogy ha a gimnáziumi férőhelyek számát az állami hálózatban csökkentik, és hol máshol, akkor több gimnazista jár majd egyházi gimnáziumba, mint államiba! Át kell menteni a más szemléletű műhelyeket. Mert a túlzott étvágy összeomláshoz vezet. A kisgömböc meséje igaz mese. Lelkész apám már 1992-ben ezt írta: „egyházunkban ma sokkal inkább az egyéni érvényesülésért folyik a küzdelem, mintsem az evangélium ügyeiért”.
Az egyház a hatalom mankójára támaszkodva egyre inkább mutatja a mérték, az erkölcsiség elvesztésének jeleit. Ahol az idősek otthonában a beköltözők elé tolt első aláírandó nyilatkozat arról szól, hogy majdan egyházi temetése lesz, ott ne beszéljünk Jézusról (illetve pont ott kellene beszélni róla…). Ha ballagáson a pénzjutalom indoklásában elhangozhat a „hitbeli meggyőződéséért” kitétel, ott se. Ha az esperes a szószékről környezeti katasztrófaként jellemzi az állami iskolákat a ballagó nyolcadikosoknak (YouTube), akkor vége.
Kipukkadt a kisgömböc, amikor a katolikus egyház a fejünk fölött egyezkedve azt nehezményezte, hogy iskolánk Teleki Blanka nevét viseli, holott csak az édesanyja volt katolikus, maga református. (Javasoltam, legyünk Teleki Blanka Anyukája Gimnázium…) Körberajzoltam a térképen a városomat, és elképedtem. Törökszentmiklós: katolikus gimi. Kisújszállás: református. Karcag: református. Gyomaendrőd: katolikus (szegény Kner Imre nevét kihajítva). Szarvas: evangélikus. Az én tizennyolcezres Mezőtúromon is itt van a református, a másik gimnázium.
Harminc kilométeres körzetben mi vagyunk az egyetlen, ideológiától nem zaklatott iskola. Amelyikben szabadon létezhet az evangélikus, a katolikus tanár, ahol én reformátusként eldönthetem, hogy ne üljek be az arra kötelezett kollégák keresztelőjével összekötött karácsonyi istentiszteletre. Az itt élőknek joga van ahhoz, hogy egyházaktól független gimnáziumba járathassák gyermeküket. Lelkészek leszármazottjaként követelem, hogy ötödik gyermekem is részesülhessen állami képzésben.
Követelem, hogy ne lehessen kirendelni őt díszletelemnek nagy emberek dicsőítésére. Követelem, hogy ne kelljen ellenőrzővel templomba járnia, s ott hiteltelenül előadott szövegeket hallgatnia. A portfóliómat írom éppen. Egy pozitívuma van: megerősít. Még magam is elcsodálkoztam, mi mindent tettem a magyar pedagógiáért.
Sőt. A gimnáziumi gondolat megújításáért. Jogosultnak érzem magam követelni a hatalomtól, hogy hagyja meg a teret számomra is, zseniális kollégáim számára is, a környék gyermekei számára is, hogy a kisvárosokban továbbra is legyen lehetőség általános képzésre a jövőre felkészítő szabad, ideológiamentes iskolákban. (Ui.: Kollégáimmal nem egyeztettem erről a cikkről.)
A szerző matematika–magyar–dráma szakos tanár, ötgyermekes szülő
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
