De egy pillanatra se gondoljuk, hogy a fröccs nagyfokú társadalmi beágyazottsága (sőt: beágyazódottsága) megmentene bennünket a fröccsügyi sorskérdésekről vívott szellemi polgárháborútól, sőt. A magyarság fröccs bizonytalanságát mi sem jelzi jobban, mint hogy annyira saját szellemi termékünknek tekintjük, mint a csikós-csárdás-hortobágyi húsos palacsintát, és hát éppen az a fő kérdés itten, hogy mennyire a miénk (mienké) szerzői jogilag, mondjuk, hát azilag kábé annyira a mienk, mint a langyos víz vagy a spanyol viasz, amitől egyébként nem kell kétségbeesni, lehetnénk még a világ első számú fröccs hatalma, de azért jelentős nemzeti érdek volna tudni, hogy nem mi fingjuk a szódába a buborékot.
Ezzel szemben igen jelentős tábora van itthon ennek a hungarikumista ökörködésnek, a nemzeti romantikus csúsztatások kultuszának, hogy például akkor Jedlik Ányos egyenesen azért találta föl a szódát, hogy fröccsöt tölthessen Vörösmartynak, Krúdy pedig rögtön ott termett és szerzett róluk egy örök érvényű kis kuplét, amit (amelyet) még a suszterinasok (cipészsegédek) is fütyöltek (–).
Pedig nem Jedlik találta föl a szódát, föl volt az már találva harminc évvel a születése előtt, egy Joseph Priestley nevű angol pap-filozófus-kémikus találta föl, aztán egy Torbern Bergman nevű svéd kémikus is föltalálta, aztán egy J. J. Schweppe nevű svájci óraműves-tudós is föltalálta, elég nagy volt a forgalom tehát. Persze Jedlik is föltalált valamit, de nem a szódát, hanem a szikvízgyártás egyik módszerét.
A fröccskérdést beborító nemzeti romantikus máz folyományaképp (kapcsolatosan/tekintetében) nem nagyon tudunk olyan belvárosi borbárról, ahol ne lenne egy (vagy több) ilyen ízesen/szellemesen/igényesen megfogalmazott kis lapocska, kifüggesztvény, papirusztekercs, amely (ami) ismerteti a legfontosabb fröccsfajtákat, ilyen baromságokkal, mint a Krúdy-fröccs, színészfröccs, fütty meg mittudomén. Na, ilyenek, kérem, nincsenek. Tessenek egyszer bemenni egy tisztességes kocsmába, és kérni akár csak egy viceházmestert! Tuti biztos, hogy ital helyett maximum gyanakvó tekinteteket kapnak. De ha mondjuk füttyöt, Krúdy-fröccsöt vagy lakófröccsöt kérnének, alighanem a redőnyhúzó is előkerülne. Mondjuk ki, valójában háromféle fröccs létezik: kis fröccs, nagy fröccs, hosszúlépés. Kész, ennyi elég. Matematikuslelkületűek szórakoztathatják magukat más keverési arányok kitalálásával (pl. matematikusfröccs: pí rész hosszúlépés meg gyökkettő rész viceházmester), engem nem zavar, ha otthon, négy fal között, de a kocsmába be ne hozzák!
Na, és landoljunk a lényegnél: a mibőlnél! Addig már talán eljutottunk (a nemzet, az ország), hogy rossz borból jó fröccsöt nem lehet készíteni, az nemhogy fából vaskarika, de szarból vár. Na de nem minden jó borból lesz jó fröccs! Kellene abba a borba aroma, de gerinc is, hogy áttűnjön a szódán, de meg is tartsa. Rémületes trend, hogy túl illatos-aromás borokból, muskotályszármazásúakból készítenek fröccsöt, Irsaiból, Cserszegiből, pedig ezeknek nincs elég gerincük, hogy tartsák a szódát, az illatok meg elviszik az egészet szörpirányba, amire, lássuk be, semmi szükség.
(Csak zárójeles, gyorsan: a vörösbor lehetőségét kultúrember itt meg sem említi. A rozéfröccs pedig talán már nem is első lépés azon az úton, amelynek a végén Conchita Wurst áll, és az európai keresztény kultúra a falnak csapódik. Vagy menthetetlenül szakadékba zuhan.)
Nem jó megoldás legújabb büszkeségünk, boridentitásunk talpköve, a száraz furmint sem, az éppen aromaszegénysége miatt lesz ízetlen fröccsben, mint ahogy párjából, az aromás, de savszegény hárslevelűből sem hozható ki megfelelő végeredmény.
Az egyetlen kielégítő (és kellőképpen fajmagyar) megoldás az olaszrizling. Egy kemény, erős, egyenes olaszrizling (jellemzően Balaton-felvidéki persze), ahol van gerinc, aroma is, kellemes fanyarság (de nem savanyúság!).
Aztán már csak jó, erős, nagy buborékos szóda kéne.
