„Hol a színészünk? Elment? Himnuszt énekeljünk már! Kezdjen bele! Menjen föl, és kezdjen bele!” (Orbán Viktor)
Van ez a kellemes, kulturált csendőrmodor, ami így divatossá vált nem csak kormánykörben, de abban például nagyon; hogy mielőtt udvariasan köszönnénk, a biztonság kedvéért lekeverünk két nagy pofont, úgyis megérdemli, aki kapja, bárki is legyen, és akkor jöhet purparlé, de még jobb, ha valami kioktatásféle jön inkább. E módszerrel könnyedén megteremthető az úgynevezett politikai kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges hierarchizált kommunikációs tér, amelyben a domináns pozíciót vesszük föl, miszerint legott mi leszünk az erősebbik kutya, amelyik tematizál.
Aktuális kedvencem a „Varga Mihály/Kovács Zoltán a Tescót búcsúztatja” című, már megszületése pillanatában örökzöld etitűd. Tehát veszünk egy multit, egy gonosz, sötét multit, akit a hülye is tud utálni, aztán négy-öt különadót nyakába sózunk, megtiltjuk, hogy fejlesszen, lehetetlenné tesszük, hogy beruházzon, köpködjük, gyalázzuk, éppen csak hogy nem rugdossuk seggbe, hogy húzzon már a francba, amikor aztán megunja, és húzna, kiállunk az ablakba gúnyolódni, hogy „látod, milyen béna lúzer vagy!”, meg pláne: „Ne hazudj! Nem is azért mész el, mert csesztettünk, hanem azért, mert hülye vagy ahhoz is, amit csinálsz! Nem tudsz üzletelni!”
