Legalább 10 (de inkább 50) éve pontosan tudjuk, hogy létezik Magyarországon területi szegregáció, jól meg lehet határozni azokat a településeket, ahol nemhogy a településen, de a kistérségben sincs jelentős számú nem halmozottan hátrányos helyzetű család. Csakhogy a roma gyerekek közel kétharmada, legalább 200 000 gyerek valamilyen szegregált oktatásban részesül ma Magyarországon, miközben az imént említett térségi szegregációval ennek csak egy kicsi része „magyarázható”. A nagyobbik részük olyan településeken (vagy kistérségben) él, ahol az integrált oktatás megteremtése csak akarat és szándék kérdése lenne, ezek hiányában tehát tudatos szegregációról beszélhetünk. Ilyen település az összes magyar nagyváros.
Mindentől függetlenül fontos lenne tudni, hogy államtitkár úr szerint melyik az üldözendő típusú szegregáció, és főképp hogy melyik az, amelyet biztosan nem tart követendő mintának. Mert eddig soha semelyiket sem ítélte el a mai oktatási kormányzat; de még az sem történt meg, hogy legalább kommunikálták volna, hogy van olyan, amellyel nem értenek egyet. Az oktatásnak e területén jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy a kormány minden egyes lépése (illetve a Klik mint iskolafenntartó mélységes és sokatmondó passzivitása) a szegregációt erősíti.
|
– Pardon! A cigány képviselő urak széke a lépcső melletti szobában van. Onnan könnyebben fel tudnak zárkózni a többi képviselő úr mellé.
Marabu rajza |
A görög katolikus egyházzal szemben pert nyerő Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) helyzetét nagyban segíti, hogy a magyar törvények egyértelműen és határozottan tiltják a szegregáció minden formáját. A nyíregyházi perben a bíróság elsőfokú döntése után sokat gondolkodtunk azon, hogy a 2/3-dal bíró kormány miért nem változtatott a törvényi szabályozáson. A válasz egyértelmű: ezek a jogszabályok nemcsak emberbaráti szeretetből olyanok, amilyenek – vagy esetleg azért, mert jogvédők valahogy a törvénykönyvekbe „csempészték” őket –, hanem azért, mert EU-s jogszabályoknak, nemzetközi elvárásoknak kell megfelelnünk.
A romák társadalmi befogadása szempontjából az egyik legfontosabb nemzetközi program a Roma Integráció Évtizede Program (RIÉP), amelyet 2003-ban az akkori kormány és több nemzetközi szervezet (Nyílt Társadalom Intézet, Világbank) kezdeményezett, 2005-ben pedig az összes parlamenti párt támogatásával jött létre. A program fő célja, hogy a 12 részt vevő ország (köztük Magyarország) kormányait, valamint kormányközi és nemzetközi szervezeteket és roma civileket együttműködésre késztesse egy közös cél érdekében, megosztva a tapasztalatokat és bevonva az érintetteket, azaz a roma közösséget a közös munkába. A RIÉP által elindított szellemi paradigmaváltás nélkül az EU-s intézmények a mai napig úgy gondolkodnának a romák helyzetéről, mintha az semmiben sem térne el az EU-n belüli egyéb kisebbségekétől, például a belgiumi flamandokétól vagy az ausztriai magyarokétól. A RIÉP tapasztalatai tették világossá, hogy szükség van európai szinten értelmezett, közösen kialakított romastratégiára. Ezért tudta a Fidesz kormányozta magyar elnökség 2011-ben tető alá hozni az európai roma keretstratégiát.
Mindezek után nagyon furcsa, hogy a kormány – Kovács Zoltán államtitkár tolmácsolásában – bejelentette, hogy a magyar uniós elnökség idején kidolgozott romastratégia európai szintre emelte a felzárkóztatáspolitikát; ezért a RIÉP-ben, annak 2015-től való esetleges folytatásában
Magyarország nem vesz részt. Vagyis Magyarország nem kíván a továbbiakban olyan programnak részese lenni, ahol a romaszervezetek és más civil szereplők azonos súllyal vannak jelen, és ahol bárki bármilyen formában számon kérheti a kormány vállalásait, pláne a szegregáció felszámolása területén elért eredményeit.
Nem lennénk meglepve, ha a szegregációt tiltó törvények maguk is áldozatul esnének ennek a folyamatnak, hiszen ahogy azt Kovács Zoltán a szegregált iskolák felszámolása kapcsán elmondta: a „kényelem”, és egyes szülők érdeke az elsődleges; az ezáltal előállított szegregáció és az erre vonatkozó jogszabályok nem olyan fontosak. „Tagadjuk azt a megközelítést, ami abból indul ki, hogy a legjobb módszer az ilyen helyzet felszámolására az iskola megszüntetése. Nem biztos, hogy az iskola megszüntetése a legmegfelelőbb módszer. Hanem azt gondoljuk, hogy ezekben az iskolákban elő kell állítani azokat a körülményeket, amelyek garantálják azt a célkitűzést, amelyben mindnyájan egyetértünk (...) A lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozni, ezt kell nekünk hozzáigazítani azokhoz az elvárásokhoz, amelyek az integrált oktatás irányába mutatnak.”
Ennek a félrevezető logikának hála létezhetnek 80-120 (sőt extrém esetben akár 40) fős 8 évfolyamos szegregált iskolák, ahol mindenkivel megpróbálják elhitetni, hogy ez az odajáró gyerekek és családok érdeke, hiszen helyben van az oktatás, mindegy, milyen színvonalú. Több nagyváros közeli kistelepülésen mindennapos az, hogy aki teheti, elviszi a gyerekét a városi, jobb (de legalábbis romáktól mentes) iskolába; miközben azok, akiknek a szabad iskolaválasztás csak a maradás kényszerét jelenti, egyre rosszabb szolgáltatásban részesülnek. Miközben ezen szegregált iskolák fenntartási költségéből nemhogy egy tisztességes iskolabuszjáratot lehetne üzemeltetni, hanem a hátrányos helyzetű gyerekek egyéni tanulási és szociális mentorálása is megoldható lenne.
Azt, hogy az államtitkárság más irányú elkötelezettsége melyik irányba tart, Kovács freud-i elszólása világítja meg leginkább: „…ezért jön létre egy olyan szegregációs (!) munkacsoport, ami a tárca érintett államtitkárságai, illetve a helyi önkormányzat és a kormányhivatal képviselőiből áll majd. Végig fogjuk nézni az összes olyan problémás esetet, ahol fenntartási, jogutódlási és egyéb típusú problémák vannak, és a lehető leggyorsabban életszerű, és a helyi közösség érdekét szolgáló megoldásokat fogunk javasolni.”
A kormány szándékát egy klasszikussal lehet jól jellemezni: „nem az a fontos, hogy mit mondunk, hanem az, hogy mit teszünk”. Abban pedig ne legyen kétsége senkinek, a kormány a szegregációt kívánja támogatni, ráadásul úgy, hogy ezt a lehető leginkább elrejtse fürkésző tekintetek elől, miközben EU-konformnak álcázza. Ugyanis számos példa bizonyítja, hogy felzárkózatásnak csúfolt szegregált oktatásra súlyos EU-s milliókat költünk.
A kormány épp a romák és nem romák békés együttélésének lehetőségét kótyavetyéli el: a többségi társadalom pillanatnyi nyugalma, kényelme és persze szavazó kedve érdekében inkább elkülöníti a nehéz sorba születetteket, nem számolva a társadalmi szakadék további rohamos növekedésével járó hosszú távú, rettenetes kockázatokkal. A kormánynak dolga lenne nem csak emberségből (vagy keresztényi szeretetből) fakadóan az integrációt támogatni: kutatásokkal bizonyított, hogy a többségieknek és a hátrányokkal küzdőknek egyaránt az integráció, a közös tanulás teremt jobb lehetőséget. A felzárkóztatás pedig szimplán kamu.
* A szerző a CFCF Alapítvány kurátora.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
