Magyarországon ezzel szemben a „civil szervezetek" és a felvizezett, diszciplína nélküli „baloldaliság" mítosza hódít. Nem a szervezett politikai és mozgalmi baloldal háttereként, ami normális lenne, hanem helyette, sőt annak ellenében. Természetesen mindenki annak vallja magát, aminek akarja. De egy baloldali fordulatra, a jelenleginél igazságosabb és szociálisabb rendszer megvalósítására akkor lenne esély, ha a magyar baloldal kormányzóképes pártot, működő szakszervezeteket, közös értékeket valló szellemi és médiahátteret hozna létre. Sajnos egyelőre ennek az ellenkezője, az úgy-ahogy megmaradt szervezeti formák lebontása megy végbe. És ebben aktívan közreműködnek azok a „civilek", „netes forradalmárok", „új baloldaliak" is, akik nyíltan vallják, hogy előbb a meglevő baloldali párto(ka)t kell szétrombolni ahhoz, hogy a helyükön új baloldal szülessen. Csak arról feledkeznek meg, hogy a szervezett baloldal felépítése a semmiből mindenütt több évtizedet vett igénybe.
Nem tartom magam jövőlátónak, de mégis fel kell idéznem a kilencvenes évek elejét, amikor Magyarországon tetőpontra hágott a „szakszervezeti háború". A kormányon levő MDF az ellenzéki Fidesszel és SZDSZ-szel együtt mindent megtett az úgynevezett „pártállami szakszervezetek", elsősorban a Nagy Sándor vezette MSZOSZ szétveréséért. Azzal a szépen hangzó ideológiával, hogy a helyén majd felépül a független, demokratikus szakszervezeti mozgalom. Úgyszólván az egyetlen publicista voltam, aki az akkori Magyar Hírlapban, a Demokratikus Charta szóvivőjeként és mindenütt, ahol csak tudtam, kiálltam az MSZOSZ mellett, vállalva akkori liberális barátaim haragját, csalódását. Utólag elárulhatom, én sem lelkesedtem az MSZOSZ-ért annyira, mint ahogy mutattam. De pontosan tudtam, nemcsak tudtam, hanem a zsigereimmel is éreztem, hogy ha a régi szakszervezeteket szétverik, akkor a tagság szétszéled, a mozgalom széthullik, és az új szerveződések életképtelenek lesznek. Az elmúlt negyedszázad be is bizonyította, hogy a régi szakszervezetek tudatos meggyengítése az egész mozgalom összeomlásához vezetett.
Most úgy látom, hogy ha az egykori MSZOSZ-hez hasonlóan az MSZP-t is sikerül szétverni, akkor évtizedekig nem lesz Magyarországon erős baloldali párt. Jól látom az MSZP gondjait, a gyurcsányi múlt terhét, a szervezeti problémákat. De az MSZP mégis a magyar szervezett baloldal, a munkásmozgalom száznegyven éves múltjának egyetlen megmaradt örököse. Ha szétverődik, akkor alighanem többgenerációnyi idő kell a mozgalom valódi újjáépítéséhez. (Persze akkor is, ha maga az MSZP számolja fel baloldali hagyományait.) A politikai baloldalra természetesen nem önmaga miatt van szükség. A társadalmi igazságosság, az egyenlőségre törekvés és a munkájukból élő emberek érdekeinek képviseletére következetesen csak egy szocialista jellegű párt képes. Ahol ennek nincs hagyománya, ott a szélsőséges nyomor és a szédítő gazdagság ellentéte, az állandósult erőszak jellemzi a társadalmat, ahogy azt Latin-Amerika és Afrika nagyobb része mutatja.
A rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad bebizonyította, hogy a kapitalizmus Nyugatról importált formája nem felel meg a magyar társadalomnak. A magyar baloldal összeomlásának alapvető oka az, hogy a baloldali jelszavakkal szélhámoskodó Fidesszel és a Jobbikkal szemben az emberek a kapitalizmus, a nyugati tőke kiszolgálásával azonosítják. Valójában az MSZP kormányzati politikája szociálisabb volt, mint az ideológiája, de hát erre kevés választó figyelt fel.
Az MSZP-nek nyíltan vállalni kell, hogy a kapitalizmust egy igazságosabb társadalommal, rövidebb távon az erős állami és szövetkezeti szektorral kombinált kis- és középvállalkozói gazdasággal, magyarán vegyes gazdasági modellel váltja fel. Az állami szektort természetesen nem fideszes oligarchákra, hanem a dolgozói közösségek által kinevezett és ellenőrzött menedzserekre bízva. Ha a fideszes lenyúlások tovább folytatódnak, az államosításoknak és a földreformnak is be kell kerülnie a szocialista pártprogramba. Vesztenivaló nincs, hiszen ha a dolgok a jelenlegi mederben folydogálnak tovább, akkor 2018-ban valóban csak a parlamenti küszöb elérése lehet az MSZP célja. Minden felmérés azt mutatja, hogy Magyarországon a liberális kapitalizmus elszánt hívei nemigen érik el a tíz-húsz százalékot. Ma a Jobbikot leszámítva minden ellenzéki párt erre a rétegre hajt. Pedig a Fidesz leváltására csak akkor van esély, ha az MSZP-nek sikerül mozgósítania az antikapitalista milliókat.
A baloldalisághoz természetesen egyfajta erkölcsi szívjóság, más néven szolidaritás is hozzátartozik. Ki kell állni az etnikai kisebbségek, a menekültek ügye mellett is. De a legtöbbet értük is akkor tehetjük, ha a többségi társadalom, a dolgozó emberek és családjaik jólétben, biztonságban élnek, ha szociális és kulturális téren az állam minden polgára számára egyenlő ellátást biztosít. Aki a menekültek ügyét fölé helyezi a munkavállalói jogokért folytatott harcnak, aki egyéni jótékonysággal helyettesítené az állami szociálpolitikát, aki moralizáló lózungokkal pótolná a tőke kemény korlátozását, arra jól illenek Marx szavai a kapitalizmussal kiegyező álbaloldaliakról.
„Idetartoznak: közgazdászok, emberbarátok, jótét lelkek, a dolgozó osztályok helyzetén javítók, jótékonyságszervezők, állatvédők, antialkoholista egyesületek alapítói, zugreformerek a legtarkább változatosságban." Nem az a baj, ha vannak ilyenek, hanem az, ha nincs erős és szervezett baloldal, amelynek peremén ők is hozzájárulhatnak a szociális rendszerváltozáshoz.
