Magyarország húsz éven át ennek az ellenkezőjét tette, Kopits György szavaival élve, a fiskális alkoholizmus korszakát éltük, amihez, nézetem szerint, egy szadista monetáris politika párosult. Az eredmény a magyar versenyképesség elvesztése, a kis- és középvállalatok összeomlása, az egész nemzetgazdaság – az állam, a háztartások, az önkormányzatok és a vállalatok – súlyos eladósodása, a magas minősített hitelállomány, a megszorítások, összességében honi gazdaságunk, kultúránk és társadalmunk sorvadása.
Amikor tehát a második Orbán-kormány monetáris tanácsa feladta azt a korábbi hiú ábrándot, hogy a reálszféra ki tudja termelni azt az inflációt még hét százalékkal is meghaladó kamatszintet, amit az akkori monetáris politika okozott, és elkezdte a kamatot csökkenteni, a fordulatot itt, a Népszabadság oldalain is azonnal üdvözöltem. A kamatcsökkenés persze a forint árfolyamának gyengülését eredményezte; ezért a monetáris fordulat dicséretével együtt a devizaalapú kölcsönök mielőbbi rendezését is sürgettem.
Világos volt, hogy pont az a monetáris politika, ami szolgálná a hazai termelők és szolgáltatók versenyképességét, a fizetésképtelenségbe sodorná a devizaadósok százezreit. A nemzetgazdaság kibontakozását tehát csak a devizakölcsönök felszámolásával lehetett elképzelni. Most, több mint négy évvel később és számos szerencsétlen gondolat – árfolyamgát, végtörlesztés stb. – után a kormány végre a megoldás küszöbéhez érkezett, de sajnos úgy tűnik, hogy a küszöbön nem tud túljutni.
Régi betegsége újra eluralkodott rajta; megint a kiváltságosait pártolja a megszorultakkal szemben. A forintosítás javasolt árfolyama ugyanis hatalmas profit realizálását eredményezi az MNB számára, amit az MNB nem a megszorult családok helyzetének könnyítésére, hanem luxuspaloták és műtárgyak vásárlására, egy hangszergyártó vállalat tőkésítésére, valamint általánosságokban megfogalmazott küldetésű alapítványok pénzelésére fordítja.
Az MNB június 30-i jelentése szerint a forint gyengüléséből az év első hat hónapjában a jegybank 248,4 milliárd forint bevételt könyvelhetett el. A jelentés szövege világossá teszi, hogy az eredmény a devizatartalékok átlagos vételi árfolyama és az érvényes árfolyam közötti különbözetet tükrözi. Ha például egy korábbi időszakban az MNB 210 forintért vett egy svájci frankot, és azt most a javasolt 256 forintért adja el a bankoknak, hogy aztán a bankok ezen az árfolyamon forintosítsák a svájcifrank-alapú kölcsönöket, az MNB 46 forint haszonra tesz szert.
De ez a 46 forintos haszon pont az a 46 forintos veszteség, amit a 210 svájci frankon felvett kölcsön adósa kénytelen elszenvedni. Bár az ok-okozati összefüggés az MNB nyeresége és a devizaadósok vesztesége között csak közvetett – mindkettő a nemzetgazdaság szempontjából helyes monetáris politika óhatatlan mellékhatása –, nem tűnik tisztességes és hazaszerető dolognak ezt a nyereséget bármi más célra, mint a devizaadósok helyzetének könnyítésére fordítani.
A kormány és az Országgyűlés tehát vegye fontolóra, hogy a jegybank az előírt 256 forintos svájci frank, illetve a 308 forintos euró helyett a devizát annak átlagos bekerülési árán bocsássa a bankok rendelkezésére. Becslésem szerint a javaslat mintegy 70 milliárd forinttal javítana a devizaadósok helyzetén. (A pontos, naprakész számot csak az MNB tudja megmondani.)
A megszorultak iránti jóindulat mellett számos erős érv a bekerülési ár használatát indokolja:
– bővülne a fizetőképes kereslet;
– nőne a háztartások hitelképes hányada;
– csökkenne a bankok minősített hitelállománya, hiszen az így csökkentett törlesztést már jóval többen tudnák rendezni;
– a csökkenő minősített hitelállomány javítaná a bankok hitelezőképességét;
– alacsonyabb lenne a hitelállomány főösszege, ezért javulna a bankok tőke/hitel mutatója, ami szintén javítaná a hitelezőképességet, és hozzájárulna az országkockázatot mérő egyik mutató javulásához.
Bár a devizaalapú adósok még mindig nem járnának jobban, mint a forintalapúak, a különbség jelentősen csökkenne. Ellenérvből csak egyről tudok: az MNB-nek csökkenne a forrása a különböző, a jegybanktörvényben nem megjelölt költekezésekre.
A szerző az Oxfordi Egyetem Blackfriars Hall tanára
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
