Egyik hétköznap délután, amikor Szebenics a szokásos helyén ült egy belvárosi teázóban, ahol jól ismerték, s minden alkalommal rendelés nélkül hozták neki a forró fekete teáját – hozzá külön pohárban kevéske Clément rummal –, szóval azon a szürke, flanelszerű délután, amikor a magándetektív már azt hitte, hogy végzett aznapra mindennel, s csak Clément vár rá, a hű barát, belépett a teázóba egy elegáns, ötven körüli férfi és egy láthatóan halálosan szerelmes, csinos negyvenes nő. S akkor Szebenics sóhajtott, visszatette az asztalra a már szájához emelt rumos poharat, s szolgálatba helyezte magát, ami nála mindössze abból állt, hogy kényelmesen hátradőlt, s belenyúlt a belső zsebébe, hogy megnézze, maradt-e nála névjegy.
Mindjárt szüksége lesz rá.
Ugyanis azt a férfit, aki a szépasszonnyal a teázóba belépett, Szebenics ismerte már tizenöt éve. Többször nyomozott utána, és sokszor látta különböző nők oldalán éttermekben, bárokban és kávézókban, s látta önfeledten korzózni napfényes sétányon Budapesten, s látta éjszakánként sötét lakásokból kiosonni. Ezekre a munkákra a magándetektívet azok a szépasszonyok fogadták fel, akiknek az elegáns úr mintegy három hónapig udvarolt, majd nyom nélkül eltűnt az életükből, s emlékül magával vitt némi készpénzt, ékszert vagy egy-egy kevésbé ismertebb, de könnyen és jó pénzért értékesíthető olajfestményt.
