Azt, amit ma (helytelenül) „modern népvándorlásnak” nevezünk, az amerikaiak két háborújának és az ún. arab tavasz teljes kisiklásának köszönhetjük. Mindkét esetben az ifjabb Bush-féle Amerika fegyverrel akart demokráciát csinálni ott, ahol ennek a feltételei nem voltak adottak. És mindkétszer a diktatúraellenes erők tarkaságából egyetlenegy emelkedett ki, amelyik tudta, mit akar: az iszlamizmus.
Afganisztánban néhány erős csapás elég volt ahhoz, hogy a tálib rendszer összeomoljék, de az amerikaiak súlyosan tévedtek, amikor azt hitték, hogy e „szentháborús” társaság mélyen gyökerező, eszelős bigottsága, az iszlamista terror iránti elkötelezettsége vele együtt omlik össze.
Bush és környezete nem szavazott több kegyelmet egy, a tálibokétól teljesen elütő, világias diktatúrának sem, mint amilyen Szaddám Huszeiné volt. Irakban azzal véltek demokráciát „csinálni”, hogy az elnyomó szunnita kisebbséggel – a szaddámista kormányzati/katonai apparátussal – szemben a síita többségi akaratot juttatták hatalomhoz. Ebből síita elnyomás sült ki, megtetézve a szunnita vallásfelekezet legszélsőbb ágát képviselő Iszlám Állam térhódításával.
A szomszéd diktátort, a szíriai Aszadot az amerikaiak ugyancsak pusztulásra ítélték, ám minthogy ott közvetlen szárazföldi beavatkozásra nem vállalkoztak, a diktatúraellenes erők gyöngeségéből, a törzsi és vallási ellentétekből megintcsak a romlás virágai rügyeztek ki: az Iszlám Állam és még két-három iszlamista terrorszervezet. A síita (alavita) kisebbség ura, Aszad szilárdan őrzi székét Damaszkuszban, noha országa kétharmadát elveszítette. Mindenesetre Szíriában annyian harcolnak egymás ellen, hogy fut minden civil, amerre lát.
