Mindenről lehetett beszélni, csak épp minek. A keddi közoktatási kerekasztal csapdája így zárult össze a tiltakozó tanárok feje fölött. Leültek tárgyalni, igen jól mutattak a bukott államtitkár és a Magyar Művészeti Akadémia küldöttje között, elmondhatták, hogy ez az egész úgy rossz, ahogy van, aztán Balog miniszter megborzolta a buksi fejüket, és pattintott az ujjával. Intésére máris a lehető legmagasabb fokozatba kapcsolt a kormánypropaganda.
Először is rezsicsökkentettek egy kicsit. Az ülésről közreadott hírügynökségi beszámoló folytatta az elmúlt hat év nemes hagyományát, és a köznép számára felfoghatatlan (mihez képest? miért pont annyi?) számokkal igazolta, hogy az ember annyi, amennyije van, az oktatásban sincs más fontos, mint hogy mi mennyibe kerül. Most már tudjuk, hogy a pedagógusok „plusz 234 milliárd forintot kapnak”, s hogy a tankönyv legfőbb ismérve az ingyenesség. Magyarán: mi bajuk a tanároknak, hiszen több lesz a pénzük, és mi bajuk gyerekeknek/szülőknek, hisz nem kell fizetni a könyvért. Ehhez képest már csak pántlika a májusfán, hogy az MTI hírében a leghosszabban a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szólal meg, aki zordonul sürgeti az oktatás megújulását, és azon búsong, hogy sok diák nem tud írni, olvasni és számolni.
Meglehet, a kerekasztalon „mindenről” lehetett beszélni, de az adott körülmények között a lényegről aligha. Hogy a krétahiány meg az adminisztrációs téboly csak okozat, az okot az oktatással kapcsolatos fafejű gondolkodásában kell keresni. Mondjuk a nevezett kamarai elnökében, Parragh úréban, aki az eredője annak a miniszterelnöki meggyőződésnek, hogy az iskolának becsületes iparosokat kell nevelnie, nem ingyenélő egyetemistákat. Ezt ők ketten akkor is véghezviszik, ha a világ sikeres oktatási rendszerei egyként bizonyítják, hogy a hatékony iskola (és gazdaság) alapja, ha a lehető leghosszabb időn át, személyre szabottan, a kompetenciákat fejlesztve neveljük a gyermekeket.
