Az ország nagyon sok lakosa számára sok éve mindennapi kérdés a közbiztonság megroppanása és az állam részéről elvárt védelem hiánya. A náci szellemű válasz erre a bűnözőkre illeszthető bélyeg keresése. Ezen az alapon kelthetnek csoportgyűlöletet. A legegyszerűbb a rasszista hülyítés. Ami pedig ebből következik, az lehet látszólag megnyugtató a szomszéd utcában lakóktól rettegő kisember számára: terrort mindenki ellen, akitől én félek. Az ilyen ötleteket persze mindig követi második és harmadik lépés. Ha helyesled a kemény elnyomást, előbb-utóbb nem kérdezik, hogy a téged közvetlenül sújtó elnyomást is helyesled-e.
A megfelelő válasznak alapfeltétele az egyenes és pontos beszéd. Ahhoz, hogy választ tudjunk adni a tömegesen felmerülő kérdésekre, pontosan kell néven nevezni a bajt.
Ha valaki a „közbiztonság hiányosságairól” beszél általánosságban, az maszatol. Az az ellenség, amellyel itt meg kell küzdeni, a félelem. Sok magára hagyott, bűnözők célpontjává vált, elszegényedett ember félelme. Az abból a hétköznapi tapasztalatból fakadó félelem, hogy sem az intézmények, sem a szűkebb környezetem nem véd meg, még akkor sem, ha ilyeneket ígér, vagy egyenesen bejelenti, hogy két hét alatt rendet csinált...
Minden demokráciának alapvető feladata, hogy a pártok, civil szervezetek, érdekvédelmi szervezetek észleljék és vegyék komolyan a félelem legkülönbözőbb formáit. Sűrűn előfordul, hogy új bajok keletkeznek, új típusú félelmek, görcsök alakulnak ki.
Ahogy folyamatosan új helyzetek állnak elő, új folyamatok indulnak be, képzelt és jogos félelmek is gerjednek, amelyeket kezelni kell. Lehetőleg minél gyorsabban, ahogy a félelem felütötte a fejét a társadalom jelentős csoportjaiban. A nemrég elhunyt magyar köztársaság azonban sajnos ezt a feladatát egyáltalán nem látta el. Pontosabban: Orbántól, Vonától és társaiktól profi módon félünk. Minden alapunk meg is van erre. Sok honfitársunk egészen más természetű, de jogos és megalapozott félelmeit azonban képtelenek voltunk komolyan venni. Éppen azokat a félelmeket nem vettük észre, amelyekbe belekapaszkodva, azt feltupírozva a szabadságunk eltiprói betonba alapozhatták pozícióikat.
A sokadik választási kampányt vezették le a baloldali és liberális politikai csoportok anélkül, hogy egyáltalán szóba hozták volna azokat az égető kérdéseket, hogy mégis mit akarnak és tudnak tenni a magyar vidéken kialakult, félelemmel teli helyzetek azonnali javításáért. A gazdasági növekedés beindítása, az oktatás rendbetétele alapvető kérdés, de ilyen kérdésre egyik sem válaszol.
Márpedig vannak jó válaszok, és nem csak a duma szintjén. Vannak azonnal megtehető és elengedhetetlen, gyors lépések is. Valódi programtervezésben és igazi vitában mindezek előkerülhettek volna.
A mozikban mostanában fut egy remek olasz vígjáték, a Viva liberta, amely egy összeomlófélben lévő baloldali párt életre keltése kapcsán félig komolyan megfogalmazza: „a demokrácia a félelem zenéje”. A lelkesítő program pedig, amely képes felrázni a közvéleményt, a politikusoktól régóta hiába várt odafordulás a választóik felé: igen, meg kell szabadítani az embereket a félelmeiktől.
Ha egy filmvígjáték és a saját tapasztalataink nem elegendőek, soha nem késő elővenni Bibó Istvánt.Mindent tud a félelemről, a félelem jelentőségéről, az európai szabadságjogok rendszerének félelmeket és görcsöket oldó folyamatáról. Ez a félelem azonban nála nem valami lila történetfilozófiai kategória, hanem minden demokrácia életének, napi küzdelmeinek alapvető kísérője. A legfőbb cél és a fejlődés mércéje pedig rövid távon és a hosszú folyamatokban is a félelem mérséklése.
Olyan rendszerben éltünk 1989 óta, amelyben a szabadságjogaink és a jogállami intézmények adta keretek lehetővé tették volna félelmi görcseink folyamatos oldását. Ha majd sikerül visszaállítani a köztársaságot és jogállamot, sokkal jobban kell ezzel a lehetőséggel élni.
