Azt nem állítom, hogy tisztán emlékszem, eleve nem volt olyan a szitu, meg őszintén szólva nem is szeretek tisztán emlékezni szombat estékre, szóval, hát nem is tudom, pontosan mikor, úgy tíz-tizenkét éve, egy nyári (kora őszi? későtavaszi?) éjszakán, már éjfél (egy óra? kettő?) és jó pár sör (fröccs? házmester?) után, a Fidó (Misi? Tibi? Feri?) javaslatára átballagtunk (poroszkáltunk? támolyogtunk?) a Király utcába.
Nem nagyon értettem, mit keresünk ott, nem volt arra már jó pár éve semmilyen értelmes hely, utoljára ’95–96-ban jártunk le a Wichmannba rántott húsos szendvicsért meg Dreherért, mivel ott, az utcában volt a Pesti Est szerkesztősége, és hajnal ötig-hatig faragtuk a Wanted magazin egy-egy oldalát szegény Kelemen Balázzsal.
De vissza 2001-be (vagy kettőbe? háromba?), a szemerkélő nyáréjszakai esőbe, mert szemerkélt is, úgy emlékszem, és a Kazinczy utcából, ahol akkor még egy lélek sem járt éjjel, egy murvás parkolóba poroszkáltunk (támolyogtunk? ballagtunk?) át, aztán még egy másikba, és ott már színes égők égtek, valami diát is vetítettek a falra, amitől szép színes és meseszerű lett minden (én diafilmes gyerek vagyok, meglátom a falra vetített színeket – mese: Ali baba és a negyven rabló, Winnetou, Aladdin), beléptünk egy kapun, és tényleg, csodaország, benn, azaz úgy benn, hogy kinn, szabadtéren, hatalmas fa (gesztenye?) alatt, egy iszonyúan lepusztult kétemeletes (három?) ház belső udvarán ezernyi ember és egy (két?) bárpult, halk zene.
