Vida Ildikót idéző hatékonysággal, három nap alatt vizsgálta ki és tisztázta magát a magyar Belügyminisztérium a New York Times vádja alól. Néhány nappal ezelőtt egy írásában a lap a menekülteket érő szexuális támadások között írt arról, hogy egy magyar börtönőr bosszúból ájultra vert egy menekült nőt, mivel az nem hagyta magát megerőszakolni. Szerencsére a belügy Sherlockjai egyből kiszúrták, hogy mi a hiba a sztorival: magyar börtönökben csak a férfi menekülteket vették idegenrendészeti őrizetbe, nőket nem, ez az eset tehát nem történhetett meg.
Briliáns érvelés, kár, hogy a cikkben egy árva szó nem utal arra, hogy a támadás ténylegesen börtönben történt volna. Könnyen lehet, hogy a magyar uniformisokat nem ismerő menekült minden őket kísérő, őriző egyenruhásban – rendőr, határőr, katona – csak börtönőrt látott, vagy éppen a menekülttábort is börtönnek gondolta, mondta. Az ő szempontjából nagyjából érdektelen is volt a különbség.
A mi szempontunkból viszont nagyon nem mindegy, hogy a magyar hatóságok meg sem próbálták érdemben tisztázni az ügyet. Például úgy, hogy megkeresik és megkérdezik az újságírót, aki az áldozat nevét ugyan nem adhatja ki – az arab közösségekben az erőszakot elszenvedett nőknek az esetek többségében nincs becsületük, bár ez ügyben nálunk sem sokkal jobb a helyzet –, de arra azért rá lehetne kérdezni, hogy hol, mikor történt a cikkben említett eset, netán van-e valami különös ismertetőjele a támadónak. Természetesen a felelősségre vonás esélye így is minimális. Úgy viszont éppen nulla, ha meg sem próbálják.
