A csillagok ilyen együttállása mostanra megszűnt. Az uniónak a görög válság óta nagyobb baja is van Orbán Viktornál. A tüntetéseknek megvan a maguk természetes árapálya, nem lehet őket folyamatosan a tetőfokon tartani. A Fideszben egyelőre inkább nyers érdekütközéseket látni, mint politikai vitákat, csoportszervező személyiségeket. A megváltozott égbolt akár sötétebbnek is tűnhet. Valójában csak lezárult az illúziók korszaka, a kívülről (a kormányoldal vagy a nemzetközi háttér felől) jövő megváltás reménye, és ezzel darabjaira hullott a szimpla várakozás stratégiája. Ebben a stratégiában civilek és pártok egyaránt előszeretettel osztoztak. A civilek jó része eleve lemondott a politizálás ambíciójáról, és a népakarat valamilyen spontán áttörésében vagy a demokratikus közösségekben való hosszas népnevelésben bízott. A pártok közül nem is egy a jobb időket várva, tudatosan a belső építkezésre, a szervezeti keretek kikalapálására koncentrált, inkább „felkészült”, mint kifele politizált. Kétfajta zsákutca, egyikben sem lehet továbbhaladni.
Kiderült: nincs kire várni. Új szakasz kezdődött. A pártosodott és nem pártosodott, politikai, kulturális, világnézeti, szakmai vagy morális indíttatású ellenzék csak magára és egymásra számíthat. A várakozás stratégiájáról át kell állni a politizálás stratégiájára. A politika nem testépítő szalon, nem lehet többé sem pártszervezeti kereteket, sem a bázisdemokráciát gyakorló közösségeket l’art pour l’art építgetni, hanem csak politikai célok köré.
De a most lezárult szakasz nem volt terméketlen, két visszafordíthatatlan eredményt is hozott. Az egyiket épp a veszprémi győzelem teljesítette be. A közhangulat változása megdöntötte az agyonhivatkozott kétharmadot, ami nem közjogi szempontból perdöntő, de jelképes ereje óriási. Olyan, mint a várat ostromlók kitűzött zászlaja egy bástyán. A másik kevésbé látványos, de legalább ennyire fontos. Hála, többek között, a civil újbaloldalban meglévő hiteles szociális szenvedélynek, a szegénység, az ordító társadalmi különbségek a közbeszéd megkerülhetetlen részévé váltak, a demokrácia követelése mellett újabb erős és közös mondandót adva a demokratikus oldalnak.
Veszprém nemcsak az előző szakaszban végbement társadalmi hangulatváltozás hasznának sima „lekönyvelése”, hanem az új szakasz kezdete is. Itt egy olyan civil nyert, aki direkt politikai szerepet vállalt (képviseleti demokráciában a lehető legegyértelműbb politikai szerepet), és a pártok támogatását is igénybe vette, mégse dörzsölődött le róla a hímpor. Ez már az új szakasz modellje: a politika felvállalásáé. Ami nem jelenti azt, hogy a választók most majd könnyen-gyorsan a jelenlegi pártokba szeretnek bele, ha MSZP-s politikusként én nyilván drukkolok is magunknak. De tartsa bárki bármilyen más, új alakulat létrejöttét reálisnak vagy rokonszenvesnek, a közélettől elfordulók csak akkor térnek vissza a politikához, ha annak szereplői „bizalmi tőkeemelést” tudnak végrehajtani. Ami jelenleg rendelkezésre áll a politika iránti közbizalomból, az megalázóan kevés. Az előző szakaszban külső aktorokban bíztunk. Most nincs más hátra: szisztematikus munkával ki kell építeni a saját demokratikus oldalunk, ezen belül a baloldal rendelkezésére álló bizalmi tőke feltöltésének módozatait, a tőke emelés forrásait. Ez az új szakasz fő feladata.
Ahhoz, hogy a sok kiábrándultat „visszaábrándítsuk” a politikába, téglánként kell lebontani az ellenséges közvélekedés falát. Az egyik kritikai elem a politikai osztály elszakadása a választóktól. Ezen nem a „mi mások vagyunk” típusú fogadalmak segítenek, hanem a képviseleti elv mellé a részvételi demokrácia programjának meghirdetése, az eddiginél jóval több állampolgári beleszólás alkotmányossá tétele (megkönnyített országos és helyi népszavazások, közvetlen közösségi döntések, teljesebb nyilvánosság, civil kontroll és számonkérés stb.).
A másik vádpont az „ezek mind lopnak” meggyőződésben összefoglalt morális hiteltelenedés, ami vészesen hajtja a vizet a Jobbik malmára. A politika erkölcsi válsága ma legalább akkora, mint a szociális vagy közjogi krízis. Ha furcsán hangzik is, a legalaposabb szakprogramokhoz hasonló részletességgel kell kidolgozni a morális programot, a politikai tisztesség számonkérhetőségének garanciarendszerét, az összeférhetetlenségektől a vagyonnyilatkozaton és „becsületbíróságokon”, civil vizsgálóbizottságokon át a közélet költségeinek finanszírozásáig.
Az utálat harmadik rétege a legkeményebb dió, ezt a legnehezebb feltörni. Mert ez maga a csömör, a belefáradás az „örökös veszekedésbe”, a politikai hidegháborúba. Anélkül, hogy a politikai pluralizmust kiherélnénk, a konszolidációra vágyók előtt igazolni kell a demokratikus ellenzék őszinte készségét az együttélésre a jobboldali választókkal, hagyományaikkal, vonzalmaikkal, a „másik Magyarországgal”. Nem arról van szó, hogy eleve menlevelet osztogassunk a törvénytelenségre, a magán- és közjavak megrablására. Annak bizonyításáról annál inkább, hogy nem egy újabb garnitúra tekinti saját hitbizományának az országot. Nem tudom, hogy kell-e, lehet-e nálunk valaha nagykoalíció (a Jobbikkal és egy, továbbra is Orbán vazallusaivá süllyesztett Fidesszel biztosan nem), de hogy a nyitás jelzéseként egyre több civil vagy szakmai körből jött, a hidegháborúban még nem merítkezett embernek kell fontos ellenzéki szerepet kapnia, és hogy egy kívánatos árnyékkormánynak főleg belőlük kell állnia, abban biztos vagyok.
Persze, álcázásra nincs szükség: pártok nélkül nincs politika. De a békehozókat sem szokták bizalommal fogadni, ha még rajtuk a véráztatta egyenruha. Márpedig a bizalomhoz ez kell: a béke hihető ajánlata, nem a háborús bűnösök, hanem a többség számára.
A szerző az MSZP egykori elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
