Nagyon régen, az internet előtti előtti időkben, Bächer Iván valami olyasmi mondattal (szó szerint sajnos nem tudom idézni, memóriám – a Google – addig nem ér el) kezdte egyik remek írását, hogy ő bizony nem jár vendéglőbe, mert ottan nem jó a koszt. Teljesen helyénvaló megállapítás volt természetesen, a maga általánosságában is, bár lett belőle valami ribillió, írt a szakszövetségi főmufti, hogy hebedebe, hogy teszik képzelni, és olimpiai Oscar-díjas séfjeink világhírű hebedebe. Pedig akkoriban már kezdtünk rájönni, hogy amit világhírű magyar konyhaként akar velünk megetetni egy morálisan és mentálisan is eléggé csődközeli szakma, az valami egészen megrázóan pocsék színvonalú izé.
Azóta történt egy s más, és ezt az egy s mást jobb híján, kicsit talán már lejáratott fordulattal, gasztroforradalomnak szoktuk nevezni. Ez kábé annyit jelent, hogy nyílt egy-két tucatnyi színvonalasabb étterem, négy már a világ legismertebb étteremkalauzától, a Michelintől is kapott egy-egy csillagot. Főzős műsorok százai mentek le a tévékben, szakácskönyvek, gasztroirodalmi művek tízezreit adták el, blogok, insták dübörögnek, tele a Face kajapornóval, és létrejött egy nem nagy, talán pár ezer fős közönség, amelyik érteni kezdett valamit a konyhaművészetből, főzni is megtanult ezt-azt a rántott húson kívül.
Ilyen kvázi szakmai körökben gyakori vitatéma, hogy akkor most van-e gasztroforradalom vagy nincsen. Mert az igaz, hogy van egy-két tucatnyi jobbnak mondható étterem, de még ezek is csak az európai középmezőnybe férnek be, viszont őrületes tempóval nyomul az új kamu, az új szélhámosság, a hungarikumos-délibábos kézműveses neogagyi, és még ma is az a helyzet, hogy a belváros közepén ebédelni vágyó, ám kulinarice valamelyest igényeskedő mélymagyar dolgozónak ötvenszer is meg kell gondolnia, hova menjen, mert a helyek 95 százaléka a rettenetes és az ótvaros közötti skálán helyezkedne el, ha éppen skáláznánk.
