Amikor Orbán a kurdisztáni katonai részvételünk szándékát bejelentette, egyáltalán nem kérte ki az ellenzék véleményét, de azt már akkor tudtuk, mi jár a fejében. Mint mindig, most is jó informátorai lehettek az MSZP soraiban, így tisztában volt vele: a legnagyobb ellenzéki párt nem fog támogatni efféle vállalkozást. A Fidesz azzal a számítással ajánlkozott a feladatra – és igen, felidézve ezzel egy Magyarország elleni terrorista megtorlás lehetőségét –, hogy az ellenzék valószínűleg, a szocialista párt pedig biztosan ellene szavaz, így akként érvelhet: ő mindent megtett, a szerepvállalás az ellenzék hibájából marad el.
Az MSZP megtette Orbánnak ezt a szívességet, szerencsére mások nem. Hogy nem hullott az ellenzék fejére vissza ez a dolog, azoknak – így a DK képviselőinek – köszönhető, akik a katonai fellépéshez való csatlakozást megszavazták. Nem a Fidesz és nem az, akár akaratlanul is, a Fidesz kottájából játszó MSZP volt az igazodási pont a DK számára. Ezzel szemben hozzá akar járulni a nyugati világ védelméhez, még ha ehhez szerény eszközei is vannak az országnak. A DK döntése nem napi praktikumok, pártpolitikai érdekek mérlegelésének eredménye volt, hanem az, hogy tűrhetetlen, ami Kelet-Szíriában, Dél-Kurdisztánban, Nyugat-Irakban történik. Lehet, hogy ez az értékelvű szemlélet Hegyi Gyula számára merő demagógia, de a DK számára az egyetlen ok, amiért politikát lehet és kell csinálni. Tűrhetetlen emberek tízezreinek lemészárlása, és tűrhetetlen az is, ha több ezer éves műemlékek pusztulnak el.
Hogy a magyar–amerikai viszony tekintetében a Fidesz mit remél az ISIS elleni fellépéshez való csatlakozástól, az engem őszintén szólva nem érdekel. Mindazonáltal tapasztalom: az amerikai adminisztráció több mint türelmetlenül tért vissza az Orbán-kormány antidemokratikus intézkedéseire azt követően is, hogy a kormányfő bejelentette önnön metamorfózisát NATO-héjává. Victoria Nuland lemondta budapesti útját, Washingtonban pedig azóta sem titkolják, tisztában vannak vele, hogy Budapest semmit sem teljesített elvárásaikból. A 2011-ben Hillary Clinton által átnyújtott panaszlista egyetlen tételét sem orvosolták, igaz, az azóta még bővült is.
Hegyi elsősorban a DK-nak, s személy szerint Gyurcsány Ferencnek címezi további vádjait.
Szerinte a volt miniszterelnök kritika nélkül viszonyul olyan nyugati érdekekhez, amelyekkel szemben – tekintettel a magyar szuverenitásra – inkább fenntartásokkal kellene viseltetnie. Erre, mintegy felmentve a mai magyar kormányt, a következő példát hozza: „Velük (vagyis a DK-val – A-K. A.) szemben Horthy és Kádár relatív népszerűségének az is oka, hogy törekedni látszottak valamelyes nemzeti önállóságra. Orbán maga is az utóbbival próbálkozik.” A jelek szerint a Nyugat-ellenes utódpártiság jegyében már összeállt a fejekben a Horthy- és a Kádár-rezsim nemzeti folytonosságának apológiája. Ezt Boross Péter, Schmidt Mária vagy Tellér Gyula sem mondhatta volna szebben.
Hegyi erős kritikával illeti az Ukrajna elleni orosz konfliktus miatti „liberális ámokfutást”, kijelentve: Orbán időben váltani fog, a magyar szuverenitást elárulva visszatér a nyugati szövetségbe, ezzel pedig a demokratikus ellenzék korábbi kritikái válnak hiteltelenné – kivéve persze a szocialistákét, minthogy azok sohasem fogalmaztak meg efféle kritikát. Elég nehéz elhinni, hogy ezt egy, a politikában évtizedek óta járatos ember írta le. Ha Orbán végrehajtaná a vizionált fordulatot, az az egész fideszes pártgépezetet ásná alá. A bázis ugyanis azokhoz áll közel, akik elutasítják a nyugati liberalizmust, és a keleti illiberalizmust és az autokráciát látják hatékony szervezőerőnek.
Hegyi kijelenti: Gyurcsány csak azt követően fordult szembe Moszkvával, mellyel korábban jó kapcsolatokat ápolt, hogy a Fidesz is felfedezte a putyini rendszer roppant vonzerejét. Ehhez képest az igazság az, hogy a DK mai elnöke 2008 szeptemberében, még miniszterelnökként, ezt nyilatkozta, amikor az orosz 58. hadsereg rátámadt Grúziára: „A Szaakasvili-kormány számos provokatív cselekménye igen nagy hiba volt, ám amit Moszkva tett, az megbocsáthatatlan bűn.” Gyurcsány akkor szakított végképp a politikus Putyinnal, amikor az 2012-ben bizonyíthatóan (l. EBESZ-jelentés) meghamisíttatta a választásokat.
Hegyi szerint itt az ideje olyan – szocialista – pártprogram összeállításának, mely „békepárti” és az „összeurópai” – vagyis a keleti autokráciák politikájához is igazított – realitásokból indul ki. Végre összeállni látszik Horthy dédunokáinak és Kádár unokáinak nagykoalíciója.
Az orosz katonai büdzsé hirtelen 30 milliárdot ugrott nemrég, 60-ról 90 milliárd dollárra. Ha Hegyi ennek hallatán legyintene, elvégre az amerikaiak jelenleg 600 milliárd dolláros védelmi büdzsénél tartanak, akkor figyelmébe ajánlom: a növekedés miatt nem is Amerikának, hanem Kelet-Európának kell aggódnia, amint az a Baltikumban, Lengyelországban, Romániában és egyebütt már ma tapasztalható. Belátom persze, akik valódi szövetségesüket Putyin illiberális államában látják, azoknak lehetnek ettől eltérő szempontjaik.
A szerző a DK elnökségének tagja
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
