Így érkeztünk el a piacozós vasárnaphoz. Országos szinten kétezer lájk vicc. Nem így Kecskeméten. Ott 2000 lájkoló (mára 2600) sok. Amikor e sorokat írom, az MSZP kecskeméti alapszervezetének kb. 500, a DK-énak 1900, a Fideszének 2000 lájkolója van, s rá mernék tenni pár tyúktojást, hogy ezek részben fizetett hirdetésből jöttek össze. Amikor elértünk az 500 lájkhoz, tesztelgetni kezdtem, fotelforradalommal állok-e szemben. Kiderült, a lájkolók jó része hajlandó fizikailag is mozdulni.
Utcára hívtam hát a népet. Kedden 300 ember állt egy vidéki iskola előtt, Je suis Lukács Lajos feliratokat szorongatva. Egykori kiváló konzervatív tanáraim éppúgy kirakták a feliratokat, mint liberális tanáraim. Azt üzentük, ez az iskola jó, így szeretjük, s a további siker garanciája a Lukács-féle vezetés. Erről beszéltem röviden, majd elénekeltük a Miért hagytuk, hogy így legyen?-t.
A pályázat valóban érvénytelen lett, Lukács nem bizonyult méltónak a folytatásra. A városvezetés igyekezett valamilyen épkézláb érvet kiizzadni magából. Elsősorban azzal próbálkoztak, hogy másnak is lehetőséget kell adni (mert egy nyílt álláspályázat nem az, ugye). Tudtuk, a hatalom arra játszik, hogy elfáradunk. Jeleznünk kellett: tévednek, ha azt hiszik, kifáraszthatnak minket. A tanévnyitó utánra újabb komoly tüntetést szerveztünk. Arra kértünk mindenkit, hozzon egy szál sárga rózsát. Akkori beszédemben leszögeztem, ideje nyílt lapokkal játszani. Bejelentettem: időpontot kérek a polgármestertől, hogy megmagyarázhassa, mi a baja Lukáccsal.
Szemereyné Pataki Klaudia élt is meg nem is a lehetőséggel. Beszélgetésünk során kifejtette, hogy az efféle konfliktusokat nem lehet tüntetéssel megoldani. Elárulta magát, hogy fél a tömegtől, az erőtől, az utcára vonuló fideszesek haragjától. Láthatóan azt remélte, elolvadok attól, hogy leül velem és meggyőzhet, hogy fontos neki a Bányai. Mindenféle statisztikai adatokkal jött, a lényeg körülbelül az volt, hogy Lukács lehetne jobb is, tehát rossz. (Pár hét múlva aztán megérkeztek az újabb ranglisták, mutatva, hogy mennyire kiváló iskola a Bányai.) Ám a legdurvább érvnek mégiscsak az bizonyult, hogy azért nem tud a polgármester asszony Lukáccsal együtt dolgozni, mert Lukács nem egyeztet vele, például a pályázatát sem mutatta meg – előre. Komolyan, ezt mondta! Le is vontam a megfelelő következtetést: polgármester asszony olyan igazgatót akar, aki megfelelően tud nyalni. Márpedig Lukács Lajos nem az a típus. Kiváló tanárként és jogi doktorként nem okoz neki gondot az intézmény önálló vezetése, nem kell állandóan a polgármester néni szoknyájához futkosnia.
Az új pályázathoz a városvezetés előrántotta a B, C és D jelű „hivatalos” jelölteket, akik rosszabbnál rosszabb pályázatokkal próbálkoztak. Nem hagytuk annyiban. A hatalom meg volt győződve róla, hogy mindenkit Lukács irányít – valójában senkit sem irányított, nem is tehette. Ekkorra a tömeg már önjáróvá is vált, tipikus koordinátor nélküli hálózatos szerveződést vett fel: a tantestület kegyetlenül darálta az alkalmatlan jelölteket, a szülők minden eddiginél nagyobb tüntetést szerveztek, mi pedig továbbra is nyomást gyakoroltunk a Facebookon és a nyilvánosságon keresztül. Amikor egy pillanatra minden veszni látszott, televíziós vitára hívtam a polgármestert, és emlékeztettem: Szemereyné egyszer sem vállalta nyilvánosan Bányai-ügyben a véleményét, kivéve, amikor egy remekbe szabott kommentben kifejtette, hogy a város fejlődik, s azt szeretné, ha a sikernek a Bányai is része lehetne...
A több oldalról érkező nyomásnak már nem tudott ellenállni a hatalom. Érezte, hogy a Bányai szétverése olyan bűn, amellyel az Úr és az urnák előtt is el kell számolni. Hirtelen felgyorsultak az események. Először a Klik lépett: felkérte Lukács Lajost igazgatóhelyettesnek, amivel hatalmas szívességet tett nekünk. Már nem tudták azt állítani, hogy szakmai gond van Lukáccsal. Aki jó helyettesnek, jó igazgatónak is. A „hivatalos” jelöltek sorra vonták vissza a pályázataikat, és az egyetlen értékelhető pályázat Lukács Lajosé maradt. Nem maradt más hátra, ki kellett nevezni.
A polgármester érezte, hogy csapdába került. Megmaradt méltóságát mentendő azt kérte, hadd adjon ki Lukáccsal közös közleményt, melyben úgy tehet, mintha 2015 meg sem történt volna, és megpróbálhatja megmagyarázni, miért támogatja hirtelen a régi-új igazgatót. Megkapta, amit kért, mi pedig győztünk: Lukács Lajos újabb öt évig vezetheti a Bányait.
Miért fontos, amit Kecskeméten elértünk?
Kecskemét és Bács-Kiskun-megye a Fidesz egyik legerősebb végvára. Ellenzéki emberemlékezet óta nem nyert itt nemhogy választást, de még ügyet sem. Ez az a megye, ahol Balogh József szilánkosra verheti Terike arcát, akkor is – stílusosan – csont nélkül újraválasztják.
Most fordult a kocka. A Jobbiktól a Fidesz egy részééig mindenki utcára vonult egy jó ügy mellett. Fideszes barátaink éppen olyan vehemenciával harcoltak a Bányaiért, mint baloldali barátaink. A városvezetés védekezni kényszerült a tömeggel szemben. Soha nem látott szélességű polgári koalíciót sikerült az iskola mögé építenünk, és egy pillanatra megtapasztaltuk, milyen lehetne a demokrácia, ha a NER tényleg olyan lenne, amilyennek Orbán Viktor 2010-ben állította: „És sikernek csak az számít, ami az egész közösség számára siker.”
Nos, Kecskeméten sikerült elérnünk, hogy a közjogi többség elfogadja a politikai többség, vagyis az emberek, a közösség akaratát. Ez a Bányai-modell. Amit Kecskeméten véghezvittünk, bár nem másolható, de reprodukálható. Ha igazán hiszünk egy jó ügyben, képesek vagyunk kitartóan, közösen, erőt mutatva fellépni, jól politizálunk és mindenre felkészülünk, akkor van arra módszer, hogy közjogi kisebbségből is eredményeket érjünk el, s érvényesítsük az emberek akaratát.
A szerző politológus
