Történettudományi közhely, hogy kétnemzedéknyi az az idő, amelynek letelte után közvetlen megismerhetőségről már nem beszélhetünk. Mire kétszer harminc év lepereg, az egykor megtörtént eseményekről a jelenlévők tanúskodásából már nem, csak a dokumentumokból lehet tudomást szerezni. Aztán még egy emberöltő, és marad a történelemkönyv. A kanonizált história – amelynek annyi köze van a valósághoz, amennyi.
A megismerhetőség problémája azonban nem pusztán filozófiai kérdés. Most egy olyan perben hoztak ítéletet, amelyben egy politikusnemzedék utolsó élő tagja ül a vádlottak padján, és olyan, két emberöltővel korábban elkövetett tettekért kell felelnie, amelyek bűn mivoltát nem vitatja senki, legföljebb azt, hogy a bűn csupán történelmi vagy büntetőjogi is egyben. Éppen ezért fontossá válik a kérdés: a hat évtizeddel ezelőtt cselekvő minden döntéshozó és minden pufajkába bújt önjelölt igazságosztó vétkéért meg kell-e lakolnia, vagy csak azért felelős, amit ő tett?
Amit Biszku Béla terhére rótt az ügyész, azért életfogytiglant kért rá. A 92 éves egykori állami és pártvezető ügyvédje ezzel szemben felmentést. A bíróság ezek után nem a várható döntések valamelyikét hozta. Háborús bűntett elkövetéséért enyhének számító büntetést szabott ki, bár a bíró az indoklásában világosan levezette, hogy a legsúlyosabb pontban, a salgótarjáni sortűzben felbujtónak minősített Biszkura miért nem rótt súlyosabb szabadságvesztést.