A két forduló között a 2/3 volt az alfa és az ómega, mindenki e kérdés metszéspontján kezdett beszédbe, elemzésbe, cikkbe, ­holott, bár matematikailag számos képlettel lehetett volna a győzelmi arányon változtatni, politikai esélye ennek alig-alig volt. A Fidesz–KDNP hívei hallgattak Orbán Viktorra, és nem osztották meg szavazatukat, igaz, a vártnál több helyen volt szüksége jelöltjüknek a második nekifutásra.

A parlamentbe kerülő ellenzéki pártok a kétharmados győzelem veszélyéhez érdekeiknek megfelelően viszonyultak, s erre az érdekre többé-kevésbé táboruk is tekintettel volt: az átszavazások mennyisége nem borította föl a papírformát.

Az MSZP a Fidesz hatalmi túlsúlyának megakadályozására törekedett. Nem tett eleget azon feltételezéseknek, melyek szerint üzenetét megfűszerezi: néhol a Jobbik nyerési esélyét is csökkenti, vissza­léptetve saját jelöltjét. Az LMP létrejöttének értelmét adta volna föl, ha a szocialisták gesztusára gesztussal válaszol. Szimpatizánsai sem tettek így.

Nagyjából tehát minden úgy alakult, ahogy azt a Fidesz stratégái szerették volna. Elvérzett egy általuk először utált, majd együttműködő, később ismét utált, valamint a kezdetben szövetséges, azután megvetett rendszerváltó párt, bekerült két új – az egyikkel ijesztgetni, a másikkal akár egyezkedni is lehet. Az MSZP-t egyelőre elég lesz nézni, ahogy forr, lehűl, perről perre emészti múltját, és keresi jövőjét.

Az orbáni politika alaptézise nem sokat változott 1998 óta. A nyolc év ellenzéki tapasztalata és a győzelem mértéke a cél eléréséhez szükséges eszközök szinte teljes tárházát kínálja számára – de ennek ellenére nem lesz könnyű dolga. Ismét csak egy erős középosztály kialakulásában hisz, ez pedig szorosan összefügg a gazdaság élénkítésével, több munkahellyel és lassan magához térő belső fogyasztással. Szándéka azonban mit sem ér az unió, az IMF segítsége, bólintása nélkül – magyarán a költségvetési prés lazítása mellé oda kell rendelnie azokat a lépéseket, amelyek a közkiadások kordában tartását garantálják.

Ennek jegyében elsőként valószínűleg olyan területet választ, amely bázisán viszonylag kis sebet ejt, a többségnek még tetszhet is – az intézkedés ­érintett­je­it gyűjtőnéven úgy hívják: apparátus. A minden szinten és helyszínen zajló ésszerűsítés kirakatjellege vitathatatlan, a kisebb parlamenttől a kevesebb minisztériumig tálalt koncepciók jól eladhatók, de a változtatás nem úszható meg ennyivel. A nagyobb felhatalmazás lehetővé teszi ugyan, hogy számos olyan átalakításba fogjon, amelybe az előző rezsimnek beletört a bicskája, s az is valószínű, hogy ezekhez másként fog hozzá, de a kúra bizonyos hasonlóságai az elődök szándékaival fölfedezhetőek lesznek akár az oktatásban, akár az egészségügyben. Előbb-utóbb pedig a büdzsé bevételi oldalával is kezdenie kell valamit, mert a közteherviselés egyensúlyzavarai éppen azokat a területeket támadják leginkább, amelyek a Fidesz-terv talpkövei: az adókönnyítést, a hitelpolitikát, az állami beavatkozás lehetőségeit.

Orbánnak kétsége sincs afelől, hogy hatalma bebetonozásához számos eszköz rendelkezésére áll, nekünk pedig kétségünk sem lehet afelől, hogy ezekkel élni fog. De bizonyára azt is tudja, hogy a beton is lehet málló, porladós. Aligha fogja a nap minden per­cében emlékeztetni magát és társait az önkorlátozás fontosságára, hiszen a hatalommegosztás igénye láthatóan a választópolgárokat sem igen vezérelte. Ha viszont a megszerzett többség számára nem teremt valamicske reményt a boldogulásra, hátországának megfelelő szellemi-kulturális-média hátteret, illetve az első időszakban nem elégít ki indulatokat, a benne is erős revánsvágyat, a tábor hite meginog vezetője eltökéltségében, erejében. 

A racionális lépések tehát szükségszerűen kombinálódnak egy új kurzus alapjainak határozott (mások számára nehezen elviselhető) lerakásával. Ha e kettős kötésből szabadulni akar, s csak az ideológiai nyomulásra, a kurzuspolitizálásra összpontosít, nincs az a történelmi főutca, amiből ne válna poros zsákutca. Más verziók elméletben persze léteznek.