Erre utalt a párt megbuk(tat)ott választmányi elnöke, Botka László is, aki az Indexnek erről olyan bátorsággal és nyíltsággal beszélt, hogy ha kifelé hasonló vehemenciával foglalt volna állást az elmúlt több mint egy évtizedben az MSZP jövőjével kapcsolatban, akkor lehet, hogy most nem kényszerült volna rá erre a markáns helyzetelemzésre. Mindenesetre a Botka-interjú semmilyen kétséget nem hagyott afelől, hogy az MSZP legutóbbi kongresszusán szinte kizárólag az érdek dominált. Szeged polgármestere arra is tett utalást, hogy a pártban többen is vannak, akik a „pozíciók elosztásában, hatalomtechnikában" gondolkodnak, akár úgy is, hogy megelégednének egy 2018-as vereség túlélésével is. Ilyen jelnek gondolja Botka a koordinált indulást is, külön listákkal.
Érdemes megemlíteni a most már lassan sorozattá összeálló interjúkat MSZP-s vezetőkkel a Magyar Időkben (Hiller István, Molnár Gyula, Tóth Bertalan). A „háború" előtti Hír TV-s Célpontban az MSZP-s politikusokkal és hátországgal ipari kegyetlenséggel bánó riporter által készített interjúk meglehetősen barátiak, feszítés alig, a kellemetlen kérdéseken (pl. Hunvald visszatérésén) viszonylag gyorsan átlépnek. A szocialista politikusok ilyen könnyedén rég nyilatkozhattak a kormányzathoz nagyon közel álló lapban. Mintha ők lennének a „jó" ellenzék (a Jobbik pedig a „rossz"). A kívülálló, akit másféle fordulatokhoz szoktattak az MSZP politikusai („maffiaállam", „Orbán Putyin szolgája", a „diktatúra előszobája"), tanácstalanul olvashatja ezeket az interjúkat, amelyek politikusok „építésére" amúgy nem alkalmasak, sem azért, mert ott jelennek meg, ahol, sem azért, mert tartalmasságban egy PR-interjú minimális tartalmi követelményeinek sem felelnek meg.
Az sem teljesen világos, hogy működik-e még a „tömegek politikai bölcsessége" abban a pártban, amelynek helyi szervezete – hisz alapszabály adta joga van hozzá – az évek óta vád alatt élő és valószínűleg a 2018-as kampányt is ennek árnyékában megérő Hunvald György megválasztásával terheli meg a politikai közösségét. S adódik a kérdés, hogy olyan előélettel megáldott politikus, mint Hunvald, miért gondolja azt, hogy ilyen helyzetben muszáj neki visszatérnie. Az MSZP „testületi bölcsességéről" más tapasztalataink voltak korábban.
A nehéz ügyek sora folytatható: Városliget, olimpia, a budapesti MSZP, szervezeti aggályok, a DK-hoz és a többiekhez való viszony.
S ezzel elérkeztünk a 2018-as indulás kérdéséhez. Bár Horn Gábor e lap hasábjain rendszeresen felhívja a figyelmet az előválasztás szükségességére, a pártok közül egyedül a PM gondolta végig komolyan ezt a lehetőséget odáig, hogy alternatív javaslattal éljen a Republikon Intézet kezdeményezésére. Az Együtt a szavak szintjén kötelezte el magát. Az előválasztás előnyéről sokan elmondták a véleményüket, e helyütt csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy az ötletelés elindulásakor többen gondolták azt – e sorok írója is –, hogy egy előválasztás után felálló választási párttal bizonyulhatna az ellenzék igazán hatékonynak. Erre egyelőre kicsi esély mutatkozik. Az előválasztásra is, a választási pártra is. Botka egyik „vádja" éppen az volt, hogy aki koordinált-külön listás megoldásban gondolkodik, csak túlélni akar. Gyurcsány Ferenc a dunaújvárosi MSZP–DK-konfliktus után az ATV-ben arról beszélt, hogy a baloldal jelenlegi belső viszonyait tekintve éppen ez az indulási mód a legvalószínűbb.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy a DK politikai racionalitása sokkal bonyolultabb, mint amit az „összefogás pártjáról" feltételeznek (vagy amit erről mondanak a párt politikusai). A DK ugyanis olyan szervezeti erőt halmozott fel az utóbbi években, olyan szervezetfejlesztést hajtott végre, hogy képes egy külön indulásos kampányra és készül is rá. Az ÁSZ 2015-re vonatkozó adatai szerint tagdíjbefizetései meghaladják az összes többi baloldali-liberális pártét (és az LMP-ét). Ezt tudják az MSZP-ben is, a végeken okkal gondolják azt, hogy valamiféle megegyezésre azért szükség van (legalábbis a DK-val) – nem beszélve a kicsit más Budapestről. Az Együtt mozgása is inkább a külön indulás felé mutat, bár kétségkívül nem zárkóznak el az előválasztástól, és a koordináció is része a politikai racionalitásuknak. Mindenesetre abban igaza lehet Botkának – legalábbis a mai tudásunk alapján –, hogy egy (előválasztás nélküli) külön indulás arra mutat, hogy a baloldal nem képes/nem tud/nem kíván 2018-ra érdemben készülni. De ez utóbbi mondatba még több „ha és ha" fordulatot kellene írni ahhoz, hogy megálljon ebben a formában.
Viszont ha háborús hangulatban indul neki a baloldal a kampánynak, akkor biztos lehet benne az olvasó, hogy kevésbé az értékek, mint inkább a pártérdekek mozgatják. Ez sem véletlen, hiszen az utóbbi években a magyar baloldal még a saját korszellemén is kívül került. Nem elég mutatni interjúkban, hogy a megszólaló ismeri a Podemost vagy szörnyen aggódik az AfD előretörése és az SPD stagnálása miatt, hiszen politikai, közpolitikai innovációk sorát lehetett volna legalább elhibázni, kipróbálni, felvetni az évek során.
A baloldalnak hat év alatt két újdonságot sikerült felmutatni, az összefogást és a PM részéről az alapjövedelem koncepcióját. (Az ellenzék és a jobboldal által „liberálisnak" csúfolt, több mérésben emelkedő Együtt agendája mutat még föl több tekintetben valami újdonságot, de ama párt mondandójának megértéséhez a szociális technokrácia szakszótárára lenne szüksége a polgárnak. Bár e téren a helyzet azért jobb, mint korábban. A DK Sokak Magyarországa és az MSZP programjai és napi (köz)politikai álláspontjai antiorbánistának antiorbánisták, de nemigen mutatják meg, hogy milyen lenne a posztorbáni világ. 2006–2010 pedig politikailag is hátrafelé van, nem pedig előre.
Végeredményben ezek azért mind kezelhető hiányosságok lennének, ha lenne erre politikai akarat, amely éppúgy táplálkozik értékekből, mint (rész)érdekekből. Ha valóban a maihoz hasonló konfliktuszóna jellemzi a baloldalt még 2017-ben is, úgy a részérdekek aligha állnak össze kormányváltó érdekké s így erővé. Ez esetben marad a baloldali közélet egy részénél a túlfeszített lényeglátás, másoknál a minden (ön)-reflexiót elborító antiorbánizmus, ott lesznek az egyre inkább a politika senkiföldjére kerülő új baloldali szubkultúrák és legfőképp az egyes pártérdekek. Ettől még kormányváltást remélhetnek, mert az egyszer el fog jönni. Kérdés, mikor és hogy fog kinézni azután a világ.
Attól tarthatunk, hogy az a világ, ha így zajlanak tovább az események, kultúrájában, viszonyrendszerében, érthetetlen jelenségeivel és aggályos politikai moráljával sokkal inkább lesz majd posztorbáni, mint olyan, amilyenre a baloldali, liberális és „bizonytalan" olvasók vágynak.
A szerző politikai elemző
