Minden forradalom legnagyobb problémája: a „másnap”. A forradalom az egész nemzet összefogása, hétköznapi gyávaságunk és az önzésünk legyőzése. A forradalom a remény győzelme a beletörődés felett. A forradalom a rég várt katarzis, amely megtisztítja a szolgalelkűségtől a polgárokat. És mégis, a forradalom sikere nem az önfeláldozáson és a kitartáson múlik. A forradalom sorsa másnap dől el. Másnap, amikor az emberek az ágyukból felkelve nem a barikádokra mennek, hanem az üzemekbe folytatni a munkát, a hivatalba intézni az ügyeket, az iskolába tanítani és a kórházba gyógyítani. A buszok újra a menetrend szerint járnak, a színházban folytatódik az előadás, a stadionban a meccs, a téren a randevú, a templom az ima és a prédikáció. Ám ha minden úgy folytatódna, mint addig – ami oly gyakran megesik –, akkor nem forradalom történt, pusztán oligarchiacsere.

Hasonlít ez az év végi fogadkozásra. Szilveszterkor oly sokan őszintén és komolyan megfogadjuk: másnaptól többet, jobban, kedvesebben, kitartóbban… Van, amikor a fogadalom kitart egy hétig, van, amikor egy egész hónapig. Sőt előfordul, hogy egy fél évig is tartjuk magunkat elhatározásunkhoz. Azután lassan, fokozatosan minden visszarendeződik: bár azt fogadtuk kevesebbet, mégis egyre többet, bár azt vállaltuk, hogy kedvesebben, mégis egyre erőszakosabban. Valahogy így van ez a forradalommal is: minden másnap dől el.

Másnap valakiknek kormányozniuk kell, valakiknek törvényeket kell alkotniuk, valamely testületnek döntéseket kell hoznia. Valakinek a bankban intéznie kell az átutalást, meg kell sütni a kenyeret, a villamosjegy árát hozzá kell igazítani a költségekhez, a betegeket újra gyógyítani a kórházban, a köztelevízió műsorát a sokféle ember igényéhez alakítani. A forradalom nem azt jelenti: vér folyik. A forradalom azt jelenti: másként élünk, mint régen, és másként szólunk egymáshoz. Több joga lesz annak, akinek eddig kevesebb volt: a nőknek, a kisebbségnek, a „másoknak”. És jobban a körmére nézünk azoknak, akik a tüntetések élén először léphettek be az elkergetettek palotáiba, majd ott is ragadtak. És e folyamat során a forradalmak – a totális győzelmet követően – rendre elbuknak. A bukásnak két formája van. Az egyik: nincs, aki kormányozzon, és az egymással vetélkedő csoportok harca anarchiát hoz. Kiegyezni és megegyezni, ehhez senkinek nem fűlik a foga. Mindenkit a totális győzelem és a bosszú vágya vezet. A társadalom pedig egyre mélyebben merül az anarchiába. Ennek veszélye különösen nagy, ha ezt – mint oly gyakran – kívülről még szítják is. A bukás másik formája: kiemelkedik ugyan egy hatalmi csoport, de az ugyanazt teszi, mint a megdöntött rezsim. Azt, hogy a forradalom megbukott, jól mutatja, hogy szinte azonnal elindul útjára a „három levél” anekdotája.

Az öreg király, amikor halálos ágyán – a kegyetlensége ellenére reménytelen káoszba süllyedt – birodalmát utódjára hagyja, három levelet ad neki, mondván, amikor nagy baj van, bontsa ki az elsőt, amikor még nagyobb, bontsa ki a másodikat, amikor pedig úgy érzi, halála közeledik, a harmadikat. Az utód kormányzása során egyre növekvő problémákba ütközik, így kibontja az elsőt. Azon ez áll: „Kenj mindent rám.” Így is jár el, de a problémák csak nem csökkennek. Kibontja hát a másodikat, és olvassa a tanácsot: „Tedd azt, amit én.” E szerint jár el, de csak csődbe jut, halálos ágyán remegő kézzel felbontja a harmadik levelet, amelyen ez áll: „Írj te is három levelet.”

A tv, a rádió, az internet hozza a történeteket: Kijev és Kairó, Damaszkusz és Caracas, Nigéria és Thaiföld. Mindenütt a rendíthetetlenség és a megegyezésre való képtelenség által előidézett erőszak spirálja. Nem különbözik ez attól, ahogyan egy elromlott házasságban a felek „aprítják” egymást, ahogyan két család vetélkedik –„Ős gyűlöltségük új csatákon ég...” –, ahogyan politikai pártok próbálják maguk alá gyűrni vetélytársaikat, országok és nemzetek egyesülnek, félretéve belső harcukat, csak hogy legyilkolják a másik nemzet tagjait. Pedig a tudomány kísérletileg is igazolt receptet adott a problémákra és a megoldás módjára.

Egy társadalom sikere az intézményein és az intézményekbe vetett bizalmon alapul, mint ahogyan a szerencsétlenség és nyomorúság is erre vezethető vissza. Ha fejlődést akarsz, boldog polgárt, virágzó városokat, sikeres közösségeket, olyan szabályokat kell alkotnod, amelyek az alkalmazkodásra és az együttműködésre, munkálkodásra és tanulásra ösztönöznek. Ha az intézmények egyeseket eleve kizárnak, másokat meg teljesítményüktől függetlenül győztesnek nyilvánítanak, ha egyeseket tudatosan háttérbe szorítanak, míg másokat, pusztán, mert „jó helyre” születtek – valakinek a rokonai és haverjai –, kineveznek és előnyben részesítenek, akkor a társadalom megreked és visszacsúszik.

A dologban az a legszomorúbb, hogy ha rosszak az intézményeid, még a véletlen sem segít rajtad. Hiába volna is gázod, olajad, aranyad, termékeny földed, az nem gazdaggá, hanem szerencsétlenné tenne. Gondolj csak Afrika, Dél-Amerika vagy éppen Ázsia oly sok országára. Nem a gazdagság szül demokráciát, nem a természeti kincsekben való bőség teremt boldogságot. A demokrácia, a piac, a szólás- és véleményszabadság és igen, a magántulajdon és a verseny szabadsága szül virágzó országot és elégedett polgárt. Pontosabban nem ezek „teremtik” a boldog polgárt, hanem ilyen intézmények, törvények és kultúra feltételei között ki-ki a maga érdekei és szándékai, kitartása és tehetsége alapján megalkothatja önmaga boldogságát. Nem a társadalom, te magad teszed boldoggá önmagadat. De ehhez együttműködő, szabálykövető, gyakran veled vitatkozó, neked sokszor ellenmondó, de mindig közös hangot kereső társakra van szükséged. Te éppúgy feltétele vagy az ő boldogságuknak, mint ahogyan ők is a tiédnek.

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.