Ez a pálya nem lejt – meredeken dől. Az új választási rendszer minden eleme a legapróbb részletekig a kormányzó két párt hatalmon maradását segíti. Ezt nem egyedül Magyarország „ellensége”, egyik „alkotmányos gyarmatosítója”, a Princetoni Egyetem alkotmányjogásza vette észre cikksorozatában, hanem minden valamirevaló hazai elemző. Csak az itthoniak korábban hagytak maguknak kis kibúvót azzal, hogy a rendszer akár vissza is üthet: a szavazói magatartás földcsuszamlásszerű változása az ellenzék győzelmi lavinájával járhat. De szakértői kalkuláció szerint minimum hat százalékot kell a Fidesz–KDNP-re verni ahhoz, hogy egyáltalán szó eshessen kormányváltásról.

Ha ehhez még hozzávesszük a választási informatikai rendszer drága, de sokak szerint felesleges átalakítását és a már most jelentkező, nem súlyos, de bizalmat csökkentő hibáit; az egyenlőtlen kampányt, amely a források felhasználásában, a hirdetésekben minden eddigi arányt fölborít a kormány javára; a médiumokhoz való hozzáférést és az infrastruktúrát – szóval, minden egyéb trükktől, osztogatástól és inzultustól eltekintve jobb, ha kerüljük az összehasonlítást, mert bénító a különbség.

Közelebbről látva ezt a kormánypártok által előállított törvényekkel manipulált, anyagi és egyéb, még mozgósításra váró arzenált, talán nagyobb ellenállást kellett volna kifejteni ezek bevezetésével szemben. Mindenesetre kissé érthetővé válik némely régebbi radikális felszólítás a választási bojkottra, amelyet akkoriban minden józan ellenzéki képtelenségnek tartott.

De elérkezett a márciusi hajrá. Az Összefogásnak mostantól kéne olyan iramot és mondanivalót diktálnia, amely a szükséges lavinaszerű változást április első vasárnapjáig megalapozza. A csapat nem csiszolódott össze, klubjaik hol rivalizáltak, hol együttműködtek – mindig a legkisebb rosszként minősítve egy-egy szövetkezési fordulót. Miután kifújták és megnyugtatták magukat, jött a következő állomás, hogy a végén kikössenek annál a célállomásnál, amelyet ez a választási rendszer eszelt ki nekik. Már az sokat kivett belőlük, hogy idáig eljutottak, hogy ha erőltetetten is, de képesek még egymásra mosolyogni. És akkor kiderül, hogy a kényszerházasságnak csak a szűk család örül.

Ott összezárás, zárótűz, itt megint a fanyalgás. Ez Amerikába ment, az síelni, a harmadikhoz légycsapó kell, hogy az utána loholó eltüntesse meggondolatlanul kirepült mondatait. Nem ütik le a labdákat – viszont föladnak számtalant. Képtelenek a maguk javára átfordítani a közbeszédet, nincs megfogható üzenetük. Nem mutatnak fel érezhető és egységes erőt – nincs „fölszántva” az ország. Listavezetőjük félti a bőrét. Ennek a márciusi nekifutásnak egyszerre kellene hiteltelenítenie a friss közvélemény-kutatásokat, és elhitetni a változást akarókkal, hogy „győzni fogunk”. Közben hangsúlyosan utalni a választási rendszer anomáliáinak hosszú sorára – amely majd kudarc esetén válhat mindent elfedő magyarázattá, rosszabb esetben gyanúvá, perekké, végső esetben még kibillentebb Magyarországgá.