Nincs annál veszélyesebb, mint ezer sebből vérző, de a köz számára könnyen elfogadható okfejtéseket a politika alappillérévé tenni. Többé-kevésbé mindenki él ezzel a módszerrel, ki-ki a maga normái, vérmérséklete szerint, de némi felelősséggel – mert tisztában vannak azzal, hogy a túladagolás keserű ébredéshez vezethet, különösen azok számára, akik már csupán ezekből a teóriákból nyernek támaszt, vigaszt. 1998–2002 között Orbán Viktor is képes volt andalítóan leegyszerűsített, egyoldalúan kezelt adatokra alapozott téziseket keverni a realitásokkal, és számolt azokkal a lehetséges következményekkel is, amelyek nem voltak ínyére.

A jelen kormányfője azonban minden ízében populista lett. Elméleti alapvetéseit nem pusztán a magyar néplélek ismerete, hanem a szerinte nagy tévedések, kompromisszumokra hajló engedmények minden szinten való korrigálása határozza meg. Felismeréseiben van jó adag igazság, ami eljuttathatná őt közösen kimunkált jó megoldásokhoz is, de Orbán a nagy átalakítás szélsőséges változatát műveli. A konfliktusok kiélezésében érdekelt, s ezekhez a játszmákhoz veszi elő a populizmus összes aduját. Nincs olyan rossz, káros, avítt beidegződés, amelyet ne hívna elő közönsége szívéből, emlékeiből. A köztársaság építőköveinek széthordása azokkal az orbáni markolókkal történik, amelyekkel szemben jó ideje tehetetlen az ellenzék, de az is, akit sújt. Ha csak a bankok megregulázásának négyéves történetét lapozzuk át, hihetetlen, hogy mit meg nem tudott csinálni velük, legyenek Csányi Sándor vagy külföldiek égisze alatt, s a csata napjainkban is zavartalanul folytatódik. A rezsiharc később kezdődött, de a kampánynak hála, mostanában ér csúcspontjára. Folytathatnánk a célzott lövések sorolását a kereskedelmi láncokkal, a dohányiparral, a tankönyvkiadással, a távközlési cégekkel, mellesleg az uniós irányelvekkel – azt gondolná az ember, hogy ennyi ütközetet nem bír ki egy ciklus. Kibírt.

A kormány a rendszerváltás összes csalódását képes volt szolgálatába állítani. Orbán jó helyen keresgélt a kieső bevételek után, a túlzott profit elleni meg-megújuló támadásai szintén beszélő viszonyban voltak az igazsággal. Ez tette számára lehetővé az általa imádott, s mindenhol bevethető háborús logika alkalmazását, s ami még nagyobb baj: arányérzéke elvesztését. Miközben az emberek kevésbé vették észre az őket ért közvetett sarcot, az álpiaci megoldások haszontalan trükkök sorát termelték ki, amelyek ellen a védekezés már kevésbé hatékony, következményei pedig beláthatatlanok.

Ki akarna-merne egy választási harcban a rezsicsökkentés ellen szólni? A rezsiharc fantomok ellen folyik meg azok ellen, akik pedzegetik az ügy ellentmondásait, majdani hatásait. A külföldi közműérdekeltségek mára jószerével a „fogd a pénzt, és fuss” elvét követik, ennek ára itt-ott látszódik ugyan, de még eltakarja a hálás panellakó. Kit érdekelnek most a politikai tálalással szembemenő valóságmorzsák, például, hogy az áramcégek eleinte mégsem talicskázták ki az összes pénzt, hanem fejlesztettek; hogy profitjukat már évek óta a közületi fogyasztóknak köszönhetik; hogy Magyarországon az utóbbi pár évben az éves áramszünet több mint 200 percről átlagosan 72-re csökkent? Az orbáni lelemény titka éppen az, hogy kiiktatta, zárlatossá tette az értelmes diskurzus, a mélyebb elemzés lehetőségét. Így állandóvá és kölcsönössé vált a bizalmatlanság.

Nem okvetlen a rezsicsökkentésnek – de ennek biztosan megisszuk még a levét.