Koltai Tamás: Mit gondol Schmidt Mária?

Szokásom szerint színházba igyekszem, amikor az autórádióban Schmidt Mária fejtegeti nézeteit az egyik kereskedelmi adón. Az Uránia mozinál letérek a szervizútra, hogy nagy ívben áthajtva a Rákóczi úton a Klauzál tér felé vegyem az irányt. Ijedtemben kis híján nekihajtok a Rókus-kápolnának, mert az interjúalany azt találja mondani, hogy sajnálatosan még mindig dívik a marxista tétel, miszerint az anyagi viszonyok határoznak meg bennünket, holott az életünk nem ettől függ, hanem attól, hogy milyen a gondolkodásunk, mi van a fejünkben.

A hölgy szerint nyilván vulgármarxista Madách Tragédiájában Ádám a remeknek alkotott ember elkorcsosulását siratja az Eszkimó láttán, mire az utóbbi föltételezi, hogy azért haragszik, mert éhes. Épp ellenkezőleg, helyesbít a materialista Lucifer, Ádám okoskodása a jóllakotté, míg „a nap jótékony istenéhez” eledelért fohászkodó, merészsége miatt rögtön bocsánatot is kérő Eszkimóé „éhes gyomornak filozófiája”.

„Előbb a has jön, aztán a morál” – éneklik a Koldusoperában. De hát Brecht is reménytelen marxista volt, tőle sem lehetett várni, hogy megértse: a fejünkben sokasodó nemes eszmék függetlenek attól, van-e kenyér az asztalunkon, télikabátra való a gyereknek, és munkaalkalom, amiért fizetés jár.

„Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség? – kérdezi a megátalkodott anyagelvű sátán. – Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt, / Nem napvilág, szabadság-érzet ezt?”

Ó, nem. A saját jóllakott ideavilágában fürdőző történésznő szerint nyilván a nyomorban teremnek nemes eszmék, és a „szabadságérzet” hiánya alakítja fennköltté a fejünkben tenyésző gondolatokat.

Csak azt nem értem, hogy ha nem a lét határozza meg a tudatot, miért a „rezsiharcra” teszi föl a győzelmét Schmidt Mária kedvenc pártja. Miért erre a szánalmas marxista tételre építi fel az egész választási kampányt? És a tisztán látó történettudományi amazon miért nem rántja le a leplet erről a galád manipulációról? Miért nem kürtöli világgá, hogy be vagy csapva, szerencsétlen nép, amikor azzal fognak meg, mennyit spórolsz havonta?! Nem érted, hogy nem az a fontos, ami a pénztárcádban van, hanem ami a fejedben, és azt is mi pakoljuk tele nekünk tetsző gondolatokkal, neked nem kell mást tenned, mint elhinni?! És mindjárt ki is veszi a részét a pakolásból. Nemcsak a marxizmust írja le ugyanebben a rádióműsorban rövid úton – Gazdagréttől a Klauzál térig –, hanem a Kádár-rendszert, a Szovjetuniót, a mai orosz politikát, az ukrán helyzetet, az Európai Uniót és még sok minden mást is. Ha azt mondom, hogy némileg leegyszerűsítve, akkor nem mondok sokat. Bár utoljára a gimnáziumban foglalkoztam üzemszerűen történelemmel, valamivel bonyolultabban látom a dolgokat annál, ahogy a tudományos fokozatot birtokló múzeumigazgató elővezeti.

Apropó, gimnázium. Negyedikben érkezett egy történelemtanárunk (osztályfőnöknek is), Hengernek hívtuk, mert az év elején azt mondta, most még lazsáltok, de félévtől jön a henger („jön a Henger”, mondtuk mi is óra előtt kilesve a folyosóra), ő adott elő ezen a szinten. Szállóige lett az osztályban, amikor az érettségi tételeket diktálva az Anglia elleni német támadás fenyegetésének ecsetelésére kijelentette: „Nosza Churchill segítségért kiáltott”. (Osztálytalálkozókon máig vidító emlék.) Ilyenformán meglehetősen élvezni tudtam Schmidt Mária történelmi konfabulációit.

A helyzet persze nem ennyire vidám, ha meggondoljuk, hogy a Terror Háza múzeum élén is történelmet hamisító tudományos munkatárs most a Józsefvárosi pályaudvarra kontemplál holokauszt-emlékhelyet históriai torzképének érvényesítése céljából, és ebből – úgy tűnik – mintha ki akarná hagyni a holokauszt áldozatait. Zavarnák őt koncepciója érvényesítésében? Láb alatt lennének? Amikor éppen azon fáradozik, hogy a saját gondolataival töltse meg a fejeket?

Lássuk be, igaza van. Ebben az országban tényleg tarthatatlan, hogy az ócska marxi tétel szerint az határozza meg az életünket, van-e munkánk, megélhetésünk, és kitart-e a fizetésünk elsejéig, mert még el találnánk keseredni. Ellenben ha az ezzel kapcsolatos kellemetlen gondolatokat ki lehet verni a fejünkből, és helyettük beültetni a Schmidt Mária gondolatait, akkor nyert ügyünk van, és az életet nemcsak szépnek fogjuk látni, hanem az is lesz. Pofonegyszerű. Ők ott fent diktálják a tételeket, mi meg szépen bemagoljuk, ha le akarunk érettségizni a saját életünkből.

El kellene fogadnunk, hogy a Sorsok Háza és a Szabadság térre tervezett, áporodottan gejl giccs az áldozatokról és nem a történelemhamisításról szól. El kellene hinnünk, hogy főhajtás az áldozatok előtt. A főhajtás azért jó találmány, mert a takarásban nem látni a szemforgatást. Nem mintha a cinikus „áldozatvivők” nem vállalnák emelt fővel is a hazugságot, ha egyszer megtehetik, és senki sem néz velük farkasszemet. Most azért akadtak néhányan. Várjuk meg, ki süti le előbb a tekintetét.

Azt mondják, ez a konfliktus nem fogja befolyásolni a választásokat. Szerintem se. Néhány százalékot hoz majd a Fidesznek, akár lesz megegyezés, akár nem. Ha nem vonulnak viszsza, azért (lám, milyen tökös gyerekek), ha visszavonulnak, azért (lehet utálni a visszavonulás okozóit, a tuggyukkiket). Ki van ez találva, Orbán ismeri az ő népét. Taktikája a haszonelvűségre épül. Ezzel csak a tisztességet lehet szembeszegezni, aminek sokkal rosszabb az árfolyama a választási piacon. Inkább veszteni lehet vele, mint nyerni. De vajon tényleg csekély vigasz-e cserében a „szabadság-érzet”, amely a madáchi ördög szerint nemességet szül?

Talán mégis igaza van Schmidt Máriának. Talán csakugyan a gondolataink határoznak meg bennünket. Az, hogy mi van a fejünkben. Nem amit ők belepakolnak, hanem ami megfelel a tényeknek. Nem az, hogy 1944-ben Magyarország elvesztette az önrendelkezését – hiába foglalták papírrongyba –, hanem hogy magától sietett előre (és túl)teljesíteni a náci népirtást. Nem az, hogy a Horthy-korszak a nemzetegyesítés és az országgyarapítás hazafias hőskölteménye, hanem hogy saját állampolgárainak megsemmisítésében vétkek és bűnök tömegével terhelt rémtörténet. Nem az, hogy mások vittek rossz utakra minket, ahogy a bódító dalocskában áll, hanem hogy magunk vagyunk felelősek a tetteinkért.

Majd ha önállóan gondoljuk ki a gondolatainkat, és bátorságunk is lesz kimondani őket, akkor elmondhatjuk, hogy önmagunk vagyunk, nem történelemhamisítók manipulált áldozatai. Majd ha föláll egy gyerek a középiskolában, és azt mondja, tanár úr, én elolvastam, ez a Tormay, Wass és Nyirő, azon kívül, hogy embernek silány, írónak is híg, dagályos, giccses, legföljebb közepes, és ennek nem lesz más következménye, mint hogy a tanár azt feleli, jól van, gyerekem, olvassuk együtt, vitassuk meg közösen – akkor elhiszem, hogy a gondolat a fejünkben meghatároz bennünket.

És akkor a „szabadság-érzet” – egyszer, valamikor – tömegméretben fog tetté érni.

A szerző újságíró

– Páros héten törióra, ezen velem arról tanultok, hogy régen mit tettek, amit nem kellett volna, páratlan héten erkölcstan, azon Tündi nénivel arról tanultok, mit nem tettek, amit kellett volna
– Páros héten törióra, ezen velem arról tanultok, hogy régen mit tettek, amit nem kellett volna, páratlan héten erkölcstan, azon Tündi nénivel arról tanultok, mit nem tettek, amit kellett volna
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.