A három testőr szerepében lépett fel Kijevben a hétvégén Fabius francia, Steinmeier német és Sikorski lengyel külügyminiszter. A lehető legsűrűbb időszakban vetették bele magukat tárgyalásokba: a Majdanon még lőttek, miközben ők az ellenzéki vezetők és Janukovics elnök között közvetítettek. Szürke eminenciásként bekapcsolódott a tárgyalásokba Putyin küldötte is, de arról megoszlanak a vélemények, hogy ő vajon a negyedik muskétás vagy inkább Richelieu bíboros szerepét játszotta-e.

Nem véletlen a gyors európai reakció: az EU ezúttal a saját presztízséért is küzd. A kijevi Függetlenség terét a fiatalok Euromajdannak keresztelték, és heteken át tüntettek az európai orientáció mellett. Kevés uniós tagállamban vinne ki ma ez az eszme harmincnál több embert az utcára. Az ukrán tüntetőket nem érdekelte a brüsszeli bürokrácia nehézkessége, a túlszabályozás, egyszerűen azt látták: vannak országok, nem is olyan távol tőlük, ahol nem üres szlogen a jogállam, a szólásszabadság, és ahol nem magától értetődő, hogy a kormány mindent visz.

Megvan az Európai Unió felelőssége is a kialakult helyzetben: a Brüsszelben kitalált keleti partnerség nem több semmitmondó ígéreteknél, amolyan mézesmadzag az unión kívül maradt országoknak. A társulási egyezmény – amelyet végül Janukovics nem írt alá, mert az oroszok ráígértek – egy fokkal jobb, de távolról sem tekinthető az unió előszobájának. Lapunknak háttérbeszélgetésen a minap egy német diplomata zárta ki kategorikusan, hogy Ukrajna húsz-harminc éves távlatban az EU tagja lehessen. Volt rá ugyan példa, hogy az események radikális fordulatra kényszerítették Európát, a berlini fal leomlásakor korábban elképzelhetetlen szcenáriók valósultak meg, de kérdéses, hogy a mai, nem éppen önbizalomtól duzzadó EU-nak kell-e egy újabb népes, ám szegény és labilis ország?

Érthető, hogy Ukrajna EU-közeledésének fő támogatója az Egyesült Államok: nekik nem kerül semmibe. Mint ahogy a válságkezelésben is más húrokat pengettek: Washington számára az európai tárgyalásos módszer túl lassú, túl körülményes. Erről tanúskodott Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár kiszivárgott telefonbeszélgetése, amelyben nemes egyszerűséggel a p...ába küldte az EU-t. Előjöttek menten a boszniai emlékek, amikor a tehetetlenkedő Európa helyett az amerikaiaknak jöttek rendet csinálni. Nehogy még egyszer ilyen béna legyen Európa!

Rendesen fel is piszkálta Nuland az uniós külügyminisztereket, akik már csak a mundér becsülete miatt is odatették magukat. Ez passzolt is mindhárom diplomata terveibe. Fabius megmutathatta, hogy noha Euró pában Párizs már nem fújja a passzátszelet, azért a diplomáciai ügyességük még megvan; a németek januárban jelentették be, hogy aktívabb külpolitikára törekszenek, a lengyelek számára pedig húsbavágó a közel-külföld stabilitása. Radoslaw Sikorski mellesleg komoly lépest tett az európai kül- és biztonságpolitikai főképviselő posztja felé.

Árnyalja a képet, hogy a három külügyminiszter által kialkudott megállapodás másnap reggelre már a kukában volt, az egyik aláíró, Janukovics pedig menekült. Viszont egyelőre nem tört ki a káosz. Az amerikaiak hallgatnak, a diktátordöntögetésben eddig ők is jók voltak, bár az iraki, líbiai vagy egyiptomi forradalmak nem teremtettek élhetőbb világot az átlagembereknek. Tud-e Európa mást, jobbat nyújtani? Képes-e a három testőr az orosz Richelieu-vel is zöld ágra vergődni? És átmeneti pénzügyi segélyek mellett felvillantani egy valódi európai perspektívát – legalább egyszer, majdan.

Frank-Walter Steinmeier német és Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter, mögöttük Vitalij Klicsko és Arszenyij Jacenyuk ellenzéki vezetők. Kiben lehet megbízni?