Csak a szlovákiai politológusok találgatják, vajon az ötvenedik életévét még be sem töltött Robert Fico kormányfői megbízatásának félidejében miért akar államfővé avanzsálni. A gyalogpolgárokat ez a kérdés egyáltalán nem érdekli. De a válaszon a politikai elemzőknek sem kellett törniük a fejüket, mert azt maga az államfőjelölt adta meg, aki néhány napja a Mladá fronta Dnes cseh napilapnak nyilatkozva azt fejtegette, hogy Szlovákiában a hatalmat megosztó és ellenőrző fékek és ellensúlyok csak politikai zűrzavart, fölösleges viszálykodásokat okoznának. Szerinte sokkal célszerűbb, ha a három közjogi méltóság ugyanarra húzza a szekeret. Ez a modell tulajdonképpen már most is érvényesül, hiszen a rövidesen távozó Ivan Gasparovic csak szavakban bizonygatta, hogy független, tetteivel a kormánypárti Smer-SD, vagyis főleg a kormányfő-pártelnök kiszolgálója volt.

Robert Fico önmagát feljebb buktatva, más babérokra vágyik. Nem rejti véka alá azt a meggyőződését, hogy mindenképpen gyarapítani kell az elnök jogköreit, amelyet még akkor szabtak meg, amikor az egykori elődök még parlamenti alku eredményeként kerültek ebbe a tisztségbe. Másfél évtizede viszont az államfőt Szlovákiában közvetlenül a polgárok választják meg, ezért legfőbb ideje növelni a politikai erejét. Amihez Fico pártjának egyelőre nincs minősített többsége, habár erre az alkotmánymódosításra jelenleg inkább csak formális szempontból lenne szüksége. Máris jelezte, hogy megválasztása után is szeretne Szlovákia képviseletében rendszeresen az uniós csúcstalálkozókra járni. Magyarán: az eddigi szokásjogot megnyirbálni, törekvéseihez pedig bólogató utódot kinevezni. Akinek a nyakába szakadnak az ország súlyos társadalmi, gazdasági és morális gondjai, többek között a továbbra is növekvő munkanélküliség, valamint a riasztóan romló közbiztonság.

Minderről a már kampányoló Robert Fico hallgat. Azt harsogja, hogy hazája az elmúlt negyedévben Európa leggyorsabban fejlődő gazdaságával büszkélkedhet, s ez a kedvező folyamat szerinte idén is folytatódik. A szélsőségesek felé kacsintva olykor a roma élősködőket ostorozza, Nagyszombatban (Trnava) meg azzal hergelte a szlovák polgárokat, nehogy már magyar nemzetiségű legyen a megyei önkormányzat elnöke. Hirtelen eszébe jutott az is, hogy egykor megbérmálkozott, holott fiatalon ateistának vallotta magát.

Tizenhárom jobboldali Dávid áll vele szemben, de az ószövetségi hőssel ellentétben egyiküknek sincs sok esélye legyőzni az elnöki rendszer fokozatos bevezetésén mesterkedő pozsonyi Góliátot. Aki pártjának kényelmes többsége révén jórészt már szavazógéppé silányította a pozsonyi parlamentet, mert az ellenzékiek tiltakozása nem több pusztába kiáltott szónál. De nemcsak ott, hanem a közéletben is, ahol az önmagát szociáldemokratának kikiáltó, sokkal inkább populista és nacionalista miniszterelnöknek, kormánypárti vezetőnek és mostanság szirénhangú, leendő államfőnek évek óta nincs számottevő vetélytársa. Ami viszont már az egymással viaskodó jobbközép pártok vezetőinek súlyos bűne, és a közélettől elforduló milliók közönyének következménye.