Mi is örülünk, hogy Magyarország bruttó államadóssága négy év alatt – sokféle kozmetikázással, meg a magánnyugdíjpénzek betáplálásával ugyan, de mégis – a GDP 85 százalékáról 79 százalékra csökkent. 

Erősen aggaszt viszont, hogy a nettó adósság ugyanezen idő alatt 62,1-ről 63,2 százalékra nőtt. Hogy a kettő között mi a különbség? A bruttó adósság az az összeg, amellyel papíron adósak vagyunk, a nettó pedig a saját számlánkon lévő pénzzel csökkentett tartozás. Ha egy állam – mint Magyarország a Matolcsy-érában – a jegybanki tartalékból „csökkenti” az államadósságot, akkor a tényleges tartozása akár még emelkedhet is. Ezt a trükköt kirakatrendezésnek bátran hívhatjuk, rendszerváltásnak viszont aligha.

Az is büszkeséggel tölti el a szívünket, hogy a KSH 400 ezerrel több dolgozót lát most, mint amennyi a 2010-es kormányváltáskor volt. Apró üröm az örömben, hogy ehhez a – most éppen rezsifórumokon szorgoskodó – közmunkásokat, meg a külföldre kitántorgó százezreket is számításba kell venni. Ha valaki esetleg arra lenne kíváncsi, hogy a versenyszférában hogyan alakult a foglalkoztatás, és a 2010. júliusi adatokat összevetné a 2013. júliusi értékekkel, akkor viszont azt látná, hogy a magyar gazdaság most kevesebb embernek ad kenyeret, mint Orbánék hivatalba lépésekor (1 819 700 kontra 1 813 600). Aligha véletlen, hogy a „munkahelyteremtés kormánya” nem ezzel a szakmai szempontból egyébkét korrekt adattal kampányol. (Semmit sem árul el egy kabinet valós politikai teljesítményéről, hogy hány vattaembert tudott benyomni a közszférába, vagy hányat kényszerített rá, hogy külföldön keresse a megélhetését. Ebből a szempontból egyedül a belföldi, piaci munkahelyek számítanak.)

Boldogok vagyunk továbbá, hogy bővülésnek indult a magyar GDP, és a tavalyi negyedik negyedévben már ugyanannyival (2,7 százalékkal) emelkedett, mint amennyivel a matolcsyzmus mélypontján, 2012-ben zuhant. Ám mindez aligha feledteti, hogy 2010-től máig összesen egy százalékkal nőtt a Magyarországon megtermelt javak értéke, ami egyrészt belül van a statisztikai hibahatáron, másrészt ennyi növekedéshez a Bajnai-kormánynak egy év is elég volt. (Ráadásul egy globális világgazdasági krízisben).

Tény, hogy egy elhúzódó és eleinte alaposan félrekezelt válság után, 30 százalékponttal megnövelt államadóssággal a nyakában az Orbán-kormány munkakezdése nem volt sétagalopp, még annak ismeretében sem, hogy az összes fontos mutatószám javulást jelzett, amikor átvették a stafétát. Arra viszont nincs épeszű magyarázat, hogy ugyanazok a számok, amelyek 2010-ben még úgymond a közelgő nemzethalált dokumentálták, négy év elteltével hogyan válhattak a felemelkedés, a visszaszerzett önbizalom és a jobban teljesítés bizonyítékaivá. Ha Gyurcsány Bajnaival (és immár, hogy miniszterelnök-jelölt lett, Mesterházyval) együtt „tette tönkre” az országot, azt talán négyévnyi Fidesz-kormányzás után sem sportszerűtlen – bár már nem is igazán releváns – felidézni. Csak akkor azt se felejtsük el hozzátenni, hogy ott kucorgunk most is, ugyanannak a tönknek a szélén, és a bárd továbbra is ugyanolyan vészjóslóan suhog felettünk.