Varga Mihály megüzente, cseppet sincs ínyére a gyenge forint. Tette ezt a reggeli Mokkában, miközben a monetáris tanács tagjai épp gyülekeztek, bekészítették kávéjukat, hogy megőrizzék szellemi frissességüket a késhegyre menő vita idejére, amelynek végén 9:0, 8:1 vagy 7:2-es aránnyal, de valahogy mindig azt szavazzák meg, amit Matolcsy György elnök előterjeszt.

A nemzetgazdasági miniszter szavai persze még időben érkeztek, ha nem is a médián át, informális csatornákon keresztül mindenképp tudomást szerezhetett róla az alapkamat kérdésében egyedüli döntésre jogosult kilenc fő. Varga kínos helyzetbe hozta őket. Szándékosan nyomást gyakorolva, sértve a jegybanki függetlenséget. Nincs ebben meglepő, elődje, Matolcsy miniszterként addig vegzálta az MNB korábbi vezetését a magas kamat miatt, hogy Frankfurtból és Brüsszelből szóltak: legyen szíves, hagyja már ezt abba.

Varga látszólag csapdahelyzetet állított: ha az üzenetbe bújtatott kívánalomnak megfelelően nem csökkentik tovább a kamatot, akkor hallgattak a kormány szavára, az pedig skandalum, a kézi vezérlés nyílt elismerése. Ha vágnak egyet, ahogy Matolcsy forgatókönyvében előre meg van írva, akkor tálcán kínálják a lehetőséget a forint elleni spekulációkhoz, de legalábbis tesztelik a piacot, égő gyufával járkálnak a benzineshordó körül.

Varga üzenetének más, fontosabb címzettjei is voltak: így a devizahiteles (szavazó)polgár, akinek a sorsát a szívén viseli az a kormány, amely aggódik az exportőrökért is, mert közülük sem mindenkinek jó a 310 forint körüli euró. Lássuk be, a kormány vétlen, de hát ott van a független jegybankelnök, ő tett keresztbe. Elszabadult, mint gyorsnaszádon a hajóágyú. És ez nem ugyanaz, mint a függetlenség.